Sziasztok, Jánó vagyok. Közép-Európa első világraszóló podcast csatornáját hallgatjátok Magyarországról. Ez a Budapest.fm. Hi, my name is Ray, and you're listening to the number one podcast station in Central Europe, Budapest.fm, podcasting to the world from Hungary. Szeretettel üdvözlök mindenkit, dr. Roza Orsolya vagyok, és az Egészséglabor újra podcast adással jelentkezik. Ez alkalommal dr. Máriási Dóra tanácsadó szakpszichológus a vendégem. Praxisában többek között stresszkezeléssel foglalkozik, segítséget nyújt krízis, veszteség, gyász esetén, ehhez különböző technikákat is alkalmaz, például autogén tréning, mindfulness, EMDR. És mielőtt tanácsadó szakpszichológus szakirányt választott, a doktoriját is megszerezte, női önismereti csoportokat vezetett, életvezetési tanácsadást nyújtott hallgatók részére, és az ELTE-n is oktatott. A médiában is sok helyen lehet vele találkozni, hiszen jelen van szakmai cikkek írójaként, de interjú kapcsán a HVG-ben vagy a Glamourban is feltűn már a neve. Úgyhogy nagyon-nagy örömömre szolgál, hogy itt vagy velünk, köszönöm, hogy elfogadtad a felkérést. Köszönöm a meghívást, és üdvözlök mindenkit, aki hallgat minket. Először egy pillanatra csak magáról az egészségről szeretnék beszélni, mi is az egészség, mert szerintem sokszor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy mit szedjek, vagy ne szedjek, hogyha beteg vagyok, vagy nehogy beteg legyek, és igazából az egészség nem csak a betegségnek a hiánya, akárhogyha ilyen WHO-s definícióhoz nyúlunk, ott is több dimenzióját említi az érzelmi, mentális, a lelkit. És nemrég találkoztam úgy egy idézettel, még időszámításunk előtti 600-as szanszkrit szövegben, is egy orvosi szövegben nagyon tetszett, hogy úgy az egészség definíciójának a legvége, az utolsó mondat, hogy az az egészséges, akinek az elméje és a lelke tele van vitalitással. Tehát már ott is felismerték ennek a fontosságát. És most ugyebár itt vagyunk a… A korona járványba, a krízisbe, és teljesen természetesen a fókusz azon van, hogy hányan betegedtek meg, hányan gyógyultak föl, és hányan haltak meg, viszont nekem egy picit hiányzik, hogy keveset beszélünk arról, hogy milyen hatással van az egészségünkre az, amikor nem Covid tüneteink vannak, hanem maga ez a helyzet, milyen terheket ró ránk. És így elkezdtem csak listát írni, hogy mik is lehetnek ezek, és a szorongás, a bezártság, a munkahely elvesztése, otthoni feladatok növekedése vagy a bántalmazás, és még lehetne folytatni a listát, én is meglepődtem, hogy milyen hosszú is lehet ez, és nemrég olvastam amúgy, hogy ez csak egy nagyon extrém tükröződés, hogy Japánban is most az öngyilkosságok száma hogy megugrott. És a kérdés az lenne, hogy te mit tapasztalsz a praxisban, környezetedben, a szakmában, milyen lecsapódásai vannak a járványnak, és talán hogy mi okozza a legnagyobb nehézségeket? Én egy dolgot még az egészség fogalmához hozzátennék, és azt hiszem, hogy a nyolcvanas évektől a WHO az egészség fogalomba a társadalmi vetületet is beleértette. És te is mondtál most néhány olyan példát, mint mondjuk a munkahely elvesztése, ami azért erős, itt a Covid alatt, hogyha most specifikusan ez a téma, ami pedig kifejezetten erősen társadalmi faktorokkal bírt el. A Covid az felerősítette tulajdonképpen a társadalmi egyenlőtlenségeket, és azok érzékenyebbek vagy sérülékenyebbek, akik alacsonyabb társadalmi státuszban vannak. Emellett rengeteg helyen olvasni, most én is, ahogy utána néztem, kicsit jobban ennek a témának. Az én szakmámon belül, tehát a pszichológiai szakmán belül is irgalmatlan sok anyagot lehet találni, és hogy kifejezetten rengeteg olyan platform jött létre akár itthon is, Magyarországon is, amik a Covid mentális tüneteit, pszichés hatásait írják le, akár intervenciós vagy önsegítő technikákat is rengeteget találhatunk. És most arra a kérdésedre válaszolva, hogy én mit tapasztalok a saját klienseim esetében, azt szerintem fontos hozzátenni, hogy kik járnak, milyenek azok az emberek, akik hozzám jelentkeznek. Tehát én most magánrendelésen dolgozok, tehát ez máris befolyásolja azt, hogy olyan emberek jönnek hozzám, akik meg tudják engedni azt maguknak, hogy fizessenek a pszichológiai szolgáltatásokért. Tehát feltételezhetően, vagy hát nagyon valószínű, hogy nem a legszegényebbek jönnek hozzám. Ezzel együtt azért megjelent az én klienseim körében is a Covid kapcsán az, hogy változott az anyagi helyzetük. Tehát volt olyan folyamat, ami hát többek között azért is szakadt meg, mert valaki nehéz anyagi körülmények közé került, vagy változott mondjuk az ár is, tehát hogy valamennyi kedvezményben állapodtunk meg, vagy régebbi kliens bejelentkezett újból, és akkor néhány alkalmas ilyen krízistanácsadásra jött, és akkor abban megegyeztünk, hogy kedvezménnyel. Tehát van egy ilyen része. A másik, az én klienseim egy… Részénél még kifejezetten pozitív tapasztalatok is megjelentek, és akkor most itt akár az előző félévről beszélek. Tehát valakinek jobb lett az időbeosztása attól, hogy nem kellett irgalmatlan időket az ingázásra szánnia. Akkor meg nyugodtabb lett akár az élete, tehát azt a nyomást, hogy akkor most neki ide-oda, amoda is el kell mennie, ezzel-azzal-amazzal is találkoznia kell, mert ott volt rajta az a társas nyomás, hogy akkor tartalmas az élete, hogyha mindezeket a lehetőségeket kihasználja, ezek megszűntek. Tehát pozitív lehetett az, hogy átértékelődött sok mindenkinél az, hogy mi az, ami igazán fontos az életében, melyek az igazi kapcsolatai, mi az, ami igazán érdekli. Tehát akár a pótcselekvések egy része felszámolódhatott ezeknél az embereknél, bejöttek olyan tevékenységek, amiket mondjuk akár régebben nem űztek, vagy most felfedeztek értékes tevékenységeket, mint mondjuk a természetbejárás. Tehát voltak azért pozitív vonatkozásai is, de összességében azért alapvetően sokkal markánsabbak a nehézségek, még abban az esetben is, hogyha valakit nem érintett drasztikusan a vírushelyzet, tehát mondjuk ő maga nem betegedett meg súlyosan, vagy hozzátartozója nem betegedett, nem halt meg. De egyébként ilyen történetem nem volt, hogy valakinek a környezetében hozzátartozó meghalt volna. Aztán mondom, többségében munkát sem veszítettek el, de hogy azért a veszteségeket viszont aktiválta ez a helyzet. Tehát akár azt a veszteséget, hogy én nem mehetek akárhova, én nem tehetem ezt, nem tehetem azt. Tehát ez egyfajta korlátozottság, és ez járhat feszültséggel és kontrollvesztettséggel is. Ennek kapcsán pedig azt is nagyon sok helyen olvassuk, hogy plusz nehézség ebben a helyzetben, hogy nem lehetett azt tudni, hogy meddig tart. Most sem tudjuk pontosan, hogy meddig tart. Most már azért talán ez sem egyértelműen mondom, de sokaknál az már lehet, hogy reménykeltő, hogy lehet olvasni a híreket itt a vakcinák fejlesztéséről, és hogy nagyjából ilyen tavaszra, nyárra bejósolják a vakcinákat, de hát ezt meg lehet, hogy tudod jobban elmondani, hogy közben itthon pedig nincs nagy oltási támogatottság. Na, de hogy visszatérve, szóval az egy kontrollvesztettséget is jelentett, akkor izolálódás is megjelent több embernél, beszűkült a szociális terük, nehéz volt sokaknál az is, hogy egy térbe koncentrálódott tulajdonképpen az életüknek a legtöbb szelete, tehát hogy nehezebb volt így különválasztani a különböző szerepeket. Egyszerű és talán nem meglepő példa az, hogy mondjuk a szülők, tehát azok a klienseim, akiknek gyerekei vannak, azok időnként megélték azt, hogy bejön a gyerek, bejön a hozzátartozó, a macska átsétál, nem tudom, a laptopon épp akkor, amikor valamilyen nagyon mély drámai pillanat volt. Valaki nem nagyon mert nyíltan beszélni mondjuk a párkapcsolatáról, mert tartott attól, hogy most akkor ez át fog hallatszani. Sokszor előfordult, hogy csak úgy beestek kliensek a beszélgetésünkre, előtte két-három perccel még táblázatokat gyártottak, vagy nem tudom én mit csináltak, főztek. Mi volt? Aztán természetesen ez sem mondok szerintem semmi újat vagy meglepőt, hogy többeknél megjelent a betegséges kapcsolatos szorongás. Egyébként nekem az a tapasztalatom, hogy ez főleg az előző félévben volt talán erősebb. Tehát most a kereslet sokkal, most már, hogy ismerjük, mert ugye az elején nagyon újdonság volt, hogy mi is ez, és még nagyobb volt a bizonytalanság. Igen. Mert ezt nem tudtam eldönteni, hogy vajon most az van, hogy az emberek már fáradnak bele, és rosszabb a helyzet, és már nem bírják ezért kezelni, mert túl sok ideje tart, vagy éppen azért, mert ismerőssé vált, már hozzászoktunk a kezeléshez, és ezek a pszichológiai hatások épphogy csökkennek. Akkor melyik lesz itt most? Én el tudom képzelni, hogy mind a kettő. Tehát van egyfajta, tehát valamifajta tapasztalatot azért csak szereztünk abban, hogy itthon mi és hogyan történik. És az is igaz, hogy egyszerűen valószínűleg habituálódtunk is egyfajta stresszszinthez. Tehát ezt több kollégám is jelezte, hogy a kliensei nagy részén krónikus stressztüneteket vesz észre. És egyszerűen kimerültek mondjuk a megküzdési eszköztárak, lehet, hogy valamifajta közömbösség is megjelent. Szóval, hogy van egy ilyen része. És hogy a krónikus stresszre meg az is jellemző, hogy nem mindig észleljük annyira pontosan tulajdonképpen a stresszorokat, megszokjuk, elfogadjuk, de közben a hatását az folyamatosan kifejti. És akkor igen, van az is, hogy na milyen a szabályokhoz való viszonyunk például. Ezt azért meghatározza azt is, hogy a közösségben milyen normák, nem is tudom, stabilizálódnak. Ez is sok oldalról azért visszajött, hogy szabálykövetőkké válunk-e akkor, hogyha egyébként a szabályoknak a kijelölői maguk sem feltétlenül tartják a szabályokat, viselkedése sem. Szerintem amúgy jobbak lettünk benne. Tehát ahogy én tapasztalom, egyre kisebb volt az ellenállás, mert egyre komolyabban vették az emberek ezeket. És itt ugye a krónikus stresszt említetted. Itt ugye csak olyan szempontból fontos látni azt, hogy maga a stressz, ugye az lehet nagyon jó is, mert igazából, amire ki van találva, hogyha összefutunk egy oroszlánnal, akkor nagyon jó, hogyha beindulnak ezek a folyamatok, és el tudunk futni, és a többi. És ilyenkor, amikor valakinek mentális stressze van, ezt nagyon fontos szerintem látni, hogy pontosan ugyanaz fog történni, mint amikor egy oroszlánnal találkozunk. Tehát azok az élettani folyamatok beindulnak, és mivel ez krónikus, ennek igencsak komoly következményei is lehetnek. És itt jön be ugye, hogy ezt hogy is lehet, mert sokszor nem tudjuk kiküszöbölni. Tehát hogyha láttam nővéremnél is három gyerek otthon, őket tanítani plusz a munka, tehát nagyon-nagyon sok új feladat, nem lehet azt csinálni, hogy kiszaladunk otthonról, és akkor kiküszöbölöm az összes stresszfaktort. Tehát hogy milyen technikák vannak, amikkel mondjuk te dolgozol, amik segíthetnek stresszkezelésben? Tök jó a példád, hogy a példánál maradjunk. Nekem az is eszembe szokott jutni, hogy ha egy egyértelmű külső inger jelenti mondjuk a stresszort, tehát mondjuk az oroszlán, az oroszlánnak a támadása, akkor teljesen adekvát reakció az, hogy megpróbálunk elfutni, vagy nem tudom, előszedjük a puskát, és akkor neki támadunk. De hogyha ez egy pszichés stresszor, akkor ráadásul mondjuk valamilyen belső gondolatunkról, érzésünkről van szó, akkor kifejezetten kontraproduktív tud lenni az a viselkedés, hogy elmeneküljek, vagy elkezdjek harcolni az érzéssel. Méghozzá azért, mert ezek bennem vannak, és nem tudok tőlük elmenekülni. Tehát akkor a szenvedés egy plusz részét jelenti az, hogy küzdök ez ellen a gondolat vagy érzés ellen. És ez szóval, hogy ki ismeri ti egy idő után a szervezetet, és hát ha már pszichológiai eszközökről van szó, akkor a relaxációs technikák, most nagyon-nagyon sok helyen hallani a mindfulness-ről, a csapból is gyakorlatilag az folyik. Igen, viszont itt nagyon szeretném, hogyha elismernéd, hogy mi az, hogy mindfulness, mert igazából én csak egy kis szeletével barátkoztam meg, aminek nagyon jó hatásait látom, méghozzá a mindfulness az étkezés során. Hogy mennyire fontos, mert ahhoz, hogyha eszünk és rohanva eszünk, akkor nem fognak elindulni azok a folyamatok, amik segítik az emésztést, ami utána rengeteg problémát okoz, és hogyha rákoncentrálunk, hogy most enni fogunk és ráhangolódunk, akkor konkrétan meg fog az is változni, hogy mit, hogy választunk el belül a szervezetünkben. Tehát ott látom a mindfulness-nek a konkrét fizikai hatását, de hogy mi is ez, és ez hol segíthet, mert szerintem sokan nem tudják azt. Abban segíthet például, hogy sokkal tudatosabbak leszünk olyan szempontból, hogy mi az, ami például a pozitív dolgok átélésében. De most ez csak egy szerepe a mindfulness-nek. A mindfulness az tulajdonképpen buddhista meditációs tradícióból lett, nem túl szépen megfogalmazva átültetve a pszichológiai tudományba, a pszichológiai módszertannal, nyelvezettel. És tudatos jelenlétet jelent. Tehát ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a szenvedéseink nagyon sokszor abból fakadnak, hogy rágódunk a múlton, vagy pedig a jövővel kapcsolatos félelmeink, szorongásaink táplálhatják mindezt. És hogyha egy elfogadó, ítéletmentes jelenléttel tudunk viszonyulni akár az érzéseink, gondolataink felé, vagy mondjuk a táplálkozásaink felé is, akkor hát az jelentősen segít gazdagabban átélni, megélni az életünket, illetve… Hát minőségileg jobb életet tudunk biztosítani magunknak. És hogy ez lehet, hogy egy paradoxonnak tűnik, hogy mitől lehet az nekem jobb, hogyha én tudatosan átélem mondjuk a rossz tapasztalataimat. Most pont egyébként reggel olvastam egy cikket egy kollégám linkelte be, amiben azt írja a cikk szerzője, hogy a mindfulness az hatékonytalannak bizonyult a vírus kezelésében. És akkor ő abban azt írja le, hogy pont az, hogy ennyire a jelenre fókuszálunk, elveszi tőlünk azt a lehetőséget, hogy legyen egyfajta jövőperspektívánk, illetve hogy az, hogy tervezünk, hogy anticipálunk pozitív dolgokat a jövőben, annak nagyon sok pozitív hozadéka lehet. Na most én nem gondolom, hogy a mindfulness az csodamódszer lenne, mint ahogy itt-ott ezt hirdetik, és tényleg fontos lehet az, hogy legyen jövőképünk. Tehát egyébként, ha már most vissza… Hát ezzel egyetértesz? Én ezzel nem értek egyet. Szerintem egy tök érdekes gondolat, és attól, hogy mondjuk a jelent tudatosabban átéljük, és szerintem itt még tényleg kulcsfontosságú az, hogy elfogadóan és nem minősítően viszonyulva mondjuk a negatív érzéseink felé. Tehát ez viszont, hogyha ez nem egy egyszerű dolog, tehát ez nagyon egyszerűen hangzik, de mondjuk tapasztalatban, gyakorlatba ültetni, ez borzasztóan nehéz, mert hogy sokkal inkább hozzá vagyunk szokva azért egy ilyen minősítő, ítélkező, nem is tudom, működésmódhoz. De az való igaz, hogy… Hogy több kliensemnél megjelenik az a fajta kifáradás, vagy az a fajta apátia, reménytelenség, ami abból fakad, hogy most milyen jövővel rendelkezhet, most meddig van még, meddig áll még fent ez a helyzet. Tehát hogy van egyfajta ilyen kimerülés. Ilyen szempontból ez érdekes felvetése szerintem a cikk írójának. Nekem egyszer mondták ezt, nekem annyira megragadt, hogy kétféleképpen rontatja el az ember az életét, hogyha a múlton rágódik, vagy ha a jövőre koncentrál. És ugye ez pont ez nagyjából megfogja akkor a mindfulness-t. Mert akkor én meg pont azt gondolnám, hogy így a vírushelyzetben az, ha nem a jelenben arra fókuszálunk, hogy vírus van, hanem arra, hogy miket csinálhatunk, mert az is fontos, hogy a jelenben mire fordítjuk a figyelmet, mert lehet úgy megélni a jelent, hogy az a jó dolgokat jelentse, és kiszorítani a negatívat. De szerintem fontos, hogy itt az, ha vegyük mondjuk a mindfulness-t, de nem kell itt most feltétlen csak a mindfulnessre gondolni, tehát hogyha tudatosan elfogadóan közelítem meg az életemet, az nem azt jelenti, hogy én kiszorítom a negatív dolgokat. Szóval hogy azért akármennyire is mondjuk keressük azokat az egyéni boldogulási lehetőségeket vagy stratégiákat, amik hozzásegítenek ahhoz, hogy átvészeljük ezt az időszakot, netalántán még pozitív hozadéka is legyen, azért alapvetően ez nem egy népünnepély, amiben vagyunk. Tehát az megint csak egy szenvedésfokozás tud lenni, hogy akkor nekem most egyfajta ilyen teljesítmény… helyzetként kell fölfognom ezt a szituációt, és akkor nekem ebből is, hogy is mondjam, csak pozitívumokat kell kihozni. Tehát valaki... bocs, csak annyi, hogy... Én azért nem értem, mert az is egy szorongást okozhat most, hogy akkor meg kell keresnem a jót is. Igen, meg hát ez a, tehát hogyha éppen rosszul érzem magam, akkor ez a valóság. Tehát ez egy ilyen, hogy is mondjam, egy rosszul értelmezett pozitív pszichológiai megközelítés, aminek lehet egy olyan vonatkozása, hogy hát mindennek csak a jó oldalát kell néznem, csak a pozitív lehet, és akkor ezzel meg magával hozom azt, hogy elutasítom mindazt, ami nehéz, ami negatív. És ez nem azt jelenti, hogy ezzel én megküzdök a szenvedésemmel, hanem mondom, elutasítom. Igen, és azt gondolom, később jöhet vissza. Hát meg közben is nehéz lehet. Hát ezek maximum rövid távú enyhülést okozhat az, hogy na, akkor most nem tudom, pozitív dolgokra gondoljak, nem írom le, hogy ez egyébként igenis segíthet bizonyos helyzetekben, de hogy jogos lehet a szorongás, jogos lehet az is, hogy kimerültünk, szóval hát hogyne. Sőt egyébként megint csak akkor példákat hozva, szóval volt olyan segítségkérés, ami, vagy hát nem is tudom, ilyen krízistanácsadás az előző félévben. A minek során tulajdonképpen egy fiatal nő azzal is küzdött, hogy hát a, nem tudom, mindenféle közösségi felületen azt látja, hogy mindenki rohadt jól érzi magát, a vírus során kenyereket sütnek. Szerintem ez egy ilyen szimbolikus kép lett, hogy mindenki kenyeret sütött, meg nem tudom én mi mindent csinált, és hát neki ereje sincsen, mert dolgozik, meg nem tudom én micsoda. És hogy neki egyébként az már egy nagyon nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem kellett neki azért rosszul éreznie magát, vagy saját magát valamiért, nem is tudom, rosszul működőnek titulálnia, mert ő rosszul érzi magát ebben a helyzetben. Tehát hogy normális lehet az. Ugyanis fontos az is, hogy elfogadjuk azt, és lássuk visszatükröződni, gondolom, a másik személyében is, hogy rendben van, mert ugye sokszor az ember hiába mond magának valamit. Az az igazi visszaigazolás, amikor látjuk azt visszatükröződni másban is. Hát igen, akár az is. Meg egyébként főleg az előző fél évben, a karantén során jelentek meg szerintem jobban ezek a fajta társas nyomások. Lehet, hogy nincs igazam, csak most pont ahogy a cikkeket is olvasgattam, a koronavírus kapcsán azoknak egy jó része azt tulajdonképpen az előző fél év alapján vont le következtetéseket, vagy kutatások is mondjuk abból az időszakból származtak. És akkor én gyakrabban találkoztam ezzel a fajta egyébként ilyen nagyon kapitalista logikával, hogy na akkor most nekem így ebben a helyzetben is egy jól teljesítő embernek kell lennem, aki nem is tudom, kihozza ebből a helyzetből tényleg így a legjobb, legtöbbet kenyeret süt, nyelvet tanul, tehát nem pihenhet, nem lehet nem hasznos. Annyira rosszul éreztem magam, hogy nem kezdtem el újra a franciát, mert mondom, most elvileg van időm, most kéne, és tényleg ott van egy picit ez az érzés, hogy ha már itthon vagyok, akkor valami hasznosat kell fordítani. Na igen, hogy akkor vagyok oké, akkor vagyok jó, hogyha hasznos vagyok és csinálok valamit. Az máris szorongást jelent, hogyha éppen kvázi idézőjelben nem csinálok semmit. Tehát tényleg ez egyfajta ilyen kapitalista logika, hogy én akkor vagyok, ha termelek, hogyha hasznos vagyok. És közben pedig élettanilag is szükségünk van arra, hogy pihenjünk, tehát mondjuk ha valaki nem alszik rendesen, akkor az tulajdonképpen az élete minden területére kihat. A látszólagos semmittevés ideje alatt rengeteg minden integrálódik igazából, ami az aktív mondjuk munkával vagy bármi mással, testmozgással, ezt megint csak te valószínűleg jobban el tudod mondani, ami az aktívan töltött időszak alatt. történt. És hogyha valaki otthon van, és úgy érzi, hogy rátör akár ilyenek miatt a szorongás, akár amiatt, hogy már mondjuk a szerette kórházban van, vagy bármi lehet, vagy már túl sok neki a teher, mi az, ami szerinted használhat? Bár gondolom ez nagyon egyénfüggő, de milyen olyan módszer van, amit akár otthon valaki el tud sajátítani, akár YouTube, akár könyvek, akár, vagy egy egyszerű olyan dolog. Ugye az előbb mondtam, hogy én, nem tudom én, tehát példaként említettem egy-két módszert, amivel találkozhat is az ember, mert mint ilyen pszichológiai módszer, vagy amivel esetleg én dolgozok. De hogy ne becsüljük alá azt is, hogy mindannyiunknak vannak igazából egyéni eszközei, technikái. Lehet, hogy nem is gondolnánk, hogy ezek mondjuk stresszkezelési technikák, de hogy mégis akár sokan automatikusan is nyúlnak hozzájuk. Tegyük fel, hogy mondjuk valaki szeret, ha feszült, vagy egyáltalán csak elege van mindenből, vagy csak úgy, mert jól esik, mondjuk forró fürdőt venni, akkor valakit kikapcsol a főzés. Valaki szeret csak kiülni mondjuk a teraszára, és bambul ki a fejéből. És akkor sorolhatnám, száz ilyen tök egyszerűnek tűnő hétköznapi dolog van. És lehet, hogy ezek egy részét egyébként el is hanyagoljuk, meg akkor már, most visszakapcsolódva a mindfulnesshez, ezeket lehet végezni úgy is, hogy gyakorlatilag semmi Hatást nem fejtenek ki, hogyha ilyen robotpilóta üzemmódszerűen, gépiesen megcsináljuk. Na, hogyha én igazán átélem és benne vagyok, és akkor ebben ennek az átélésnek az egyik ilyen motorja tud az lenni, amit te mondtál most az étkezés kapcsán, hogy lassan egyem, figyeljek oda mondjuk az étel textúrájára, ízére, satöbbi, tehát tulajdonképpen az érzékszerveimen keresztül, amiken keresztül közvetlen tapasztalatot nyerek gyakorlatilag mindenről, azzal föl tudom erősíteni tulajdonképpen az élményt, és ez hozzájárulhat ahhoz, hogy én jobban belemerüljek, jobban belemenjek. Tehát hogy egészen más mondjuk úgy egy dicséretet kapni, hogy meg se hallom, elengedem a fülem mellett, vagy úgy, hogy tulajdonképpen tényleg meghallom, mondjuk az ember szemébe nézek, esetleg a képen mondja, hagyom, hogy hasson, időt adok rá, és nem kezdek el rögtön már mondjuk porszívózni vagy vasalni. Igen, sokszor azt hiszem észre, hogy ez nem is az, hogy az ember nem figyel, nagyon naivan tudják fogadni az emberek a dicséretet. Hát igen, igen. Én nekem is igazából meg kellett tanulnom. Mert tudod, elhessegetjük valahogy, mert megyünk már a következőre, de igen, ezt szerintem is nagyon fontos akkor ott lenni, és átélni. Meg amit én még gyakran el szoktam mondani, és azt hiszem, hogy sokszor ismételni, tényleg ismételni kell, mert lehet, hogy ez is egy annyira egyszerű dolognak hangzik, hogy talán sokan nem is tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget neki, az egy nagyon egyszerű, önegyüttérzési gyakorlat. Ami úgy hangzik, tehát az első lépése az az, hogy tulajdonképpen ezt nem csak akkor végezhetem, hogyha valami zavar, vagy ha valami baj van, hanem máskor is. Megállok csak egy pillanatra, és megkérdezem magamtól, hogy hogy is érzem most magam. És aztán utána akár még azt is lehet csinálni, hogy meg is figyelem, hogy ez az érzés az hol van a testemben. Ez megint csak segít jobban átélni, tudatosabbá is válni igazából az érzéseim felé. És aztán utána föltehetjük azt a kérdést, hogy most mit tudok magamért tenni, hogy jobban érezzem magam. És nekem az jut sokszor eszembe, hogy ilyen időnként, amikor kétkedő tekinteteket látok, vagy olyan szkeptikus tekinteteket, vagy olykor még ilyen bagatellizáló magatartással is találkozom, hogy ha elképzeljük ezeket a kérdéseket úgy, hogy nem én saját magamnak teszem fel, hanem tegyük fel, hogy mondjuk egy szülő felteszi a gyerekének, akkor ezek annyira magától értetődőnek tűnnek. Vagy mondjuk, ha ezt valaki fölteszi egy hozzá közel álló embernek, tehát mi történik ilyenkor általában, a törődésünket vagy a gondoskodásunkat fejezzük ki. És hogy ezt meg tudjuk-e csinálni magunkkal. És bocsánat, ugye ebben az is benne van, hogy mondod, hogy persze mindenki más, meg egyéni különbségek vannak, igen. Most ebben az egyszerű néhány kérdésben ott van az is, hogy a válasz, tehát az a válasz, hogy most nekem mi esne jól, az variálódhat szituációtól függően. Tehát lehet, hogy valamikor nekem az esne jól, hogy leüljek, és egyszerűen csak csöndben üljek valamikor, meg az, hogy nem tudom én, fussak egyet, most tényleg mondok valamit. És akkor aztán meg ezen túl meg nyilván a sok ezer embernek föltett kérdés az tényleg megint más, sokféle választ eredményezhet. Ugye olvastam azt is, hogy többféle technikával dolgozol te is, és volt ez az EMDR technika. Igazából ezelőtt nem nagyon találkoztam vele, de most láttam például, hogy Covidon átesett betegeknél is tervezik alkalmazni, most egy protokollt találtam ma reggel egy klinikai vizsgálathoz, és hogy igazából mi is ez? Mert ahogy olvastam, ez viszonylag egy új dolog, viszont hatásosnak tűnik traumáknál. Igen, hivatalosan én azt úgy tudom, úgy tanultam, hogy most az Amerikai Pszichológiai Társaság két módszert emel ki hatékonyság alapján, tehát két módszert tart igazán hatékonynak a traumakezelésben, és az egyik az EMDR. És ennek a kitalálója, kidolgozója, Francine Shapiro pár éve halt meg, és teljes tulajdonképpen egy ilyen véletlen saját élménynek köszönhetően jött arra rá, hogy a kétoldali, vagy hát ugye bilaterális ingerlés az segíthet az elakadt negatív traumás emlékek feldolgozásában, illetve a kellemetlen érzések, gondolatoknak a semlegesítésében. Most ilyen nagyon egyszerűen. Itt milyen kétoldali ingerlésre gondolsz? Kétoldali ingerlés az eleinte szemmozgásos ingerlés volt, tehát az EMDR elnevezésben tulajdonképpen ez is szerepel. Lefordítva, tehát ez egy rövidítés, egy angol szónak a rövidítése, és magyarul ez szemmozgás általi indukált deszenzitizációnak, vagyis semlegesítésnek és újrafeldolgozásnak mondjuk. És kezdetben, vagy hát klasszikusan ez a kétoldali szemmozgásos ingerlés az úgy nézett ki, hogy Tulajdonképpen felidéztetjük vagy felidéztették a klienssel a…
meghatározott, nem tudom, lépések szerint a traumatikus emléket, és akkor a terapeuta elkezdte meghatározott ritmusban a kezét mozgatni előtte, és akkor ez tulajdonképpen segítette a feldolgozási folyamatot. Ennek aztán a neurológiai meg az agyi hátterét ezt vizsgálják már nagyon régóta, és aztán a kétoldali ingerlés az tulajdonképpen működhet úgy is, hogy mondjuk a páciens két térdén kopogtatunk, vagy hangingert kap váltogatva az egyik, illetve a másik fülében, vagy én egy kisgéppel szoktam dolgozni, ami rezgést ad az egyik-másik tenyérbe. Tehát itt igazából nem is a modalitás számít, elsősorban ebben lehetnek egyéni különbségek. Van olyan kliensem, aki jobban tud úgy koncentrálni, hogyha lehunyja a szemét, értelemszerűen neki mondjuk így nem a szemmozgásos ingerlés a kedvence, ez mindegy. Tehát egyrészt az a két agyféltekék közötti kapcsolat kialakításban, információfeldolgozásban is segíthet, segíthet abban is, hogy magát az élményt úgy biztonságosabb felidézni, hogy ez a fajta ingerlés valamilyen módon lefoglalja a figyelemnek egy részét, tehát hogy is mondjam, tolerálhatóbbá válnak a nehezebb élmények is. Ez is egy fontos szelete. A másik, hogy így könnyebben felidézhetővé válnak az adott emléknek bizonyos aspektusai, és egyébként nagyon... Ugye van egy olyan alvásfázisunk, ami gyors szemmozgásos alvásfázis, és ott is nagyon gyorsan mozog tulajdonképpen a szemünk, és ott is információfeldolgozás zajlik. Tehát igazából hasonlót imitál az EMDR is. És látod a pozitív hatásait? Szerencsére azt tudom mondani, hogy igen, egyébként. Ami nagyon érdekes, főleg, hogy ugye még nincs teljesen megértve, és mégis működik meg fölfedezett. Most nem tudom, nyilván ezt lehetne egy ilyen nagyon átfogó kutatásban vizsgálni, hogy milyen az elfogadottsága az EMDR-nek akár itthon, külföldön, ilyen-olyan szakemberek, nem szakemberek körében, azért én, jó, hozzám valószínű, hogy olyanok is jönnek, akik ez irányítottak. Igen, nekem nagyon tetszik maga a módszer is, meg nagyon érdekes. Egy pillanatra csak visszakanyarodva, erre még rá szerettem volna térni, mert olvastam egy kimutatást, ugye már sok, amit pont említettél, hogy még a járvány első részének vannak már számai, és ugye ott egy uniszexes volt, amiben volt, hogy 57 százalék az embereknek, ez magyar felmérés, negatívan befolyásolta ugye a korona, és 20 százaléka a megkérdezetteknek nagyobb szerep jutott rájuk nőként a házimunkába vagy az otthoni feladatokra. Hogy tapasztalod, vagy mit mondanak a kutatások, mit lehet látni, hogy milyen csoportokat érint jobban, hogyha most így tippelnem kéne, például gondolom a szociális izoláció lehet, hogy az idősebbeket jobban érinti, de például mondjuk nőként valóban az otthoni feladatok, hogy férfiakként lehet, hogy ez a pénzügyi frusztráció, de hogy ezt hogy látod, hogy mi jöttek ki ebből? Most nem is ezekre a kutatásokra utalnék elsősorban, hanem nem tudom, általánosságban más ilyen COVID-cikkekben is megjelenik, hogy rizikócsoportok egyrészt a nyugdíjasok, akik akár a szociális izoláció miatt is megterhelődhetnek, másrészt pedig ők sérülékenyebbek tulajdonképpen a betegséggel szemben is. Hogy az emiatti szorongás, hogy elkapják akár? Hát meg az, hogy egyedül vannak. Tehát most saját példa, az egyik nagymamám esetében egyáltalán nem maga a betegség jelentette a nagyobb szorongást, hanem az, hogy egyedül lenne, pedig egyébként nem volt egyedül. És ugye ez is, tehát hogy ez a stressz, hogy akkor én most izolálódok, beindíthatja egyébként kinek-kinek az egyéni traumatikus hálózatát, ami addig mondjuk szépen szunnyadozott, de az, hogy egyedül, tehát hogyha valakinek mondjuk az ahhoz kapcsolódik valamilyen, nem tudom én, szorongása, vagy traumás élménye, hogy én egyedül vagyok, akkor azt nagy valószínűséggel a COVID aktiválta. Egyéb más traumákat is aktiválhatott, de mondjuk mondok valami ilyesmit. És akkor erre fokozott stresszre reagálhat, és akkor ennek is lehetnek egyébként, főleg ha valakinek van valamilyenfajta krónikus betegsége, szóval hogy ennek is lehetnek egészségkockázatai. Nem kell ahhoz feltétlenül elkapnia magát a vírust. És akkor jön persze az a dilemma, hogy akkor mivel teszek jót, vagy mivel ártok inkább egy ilyen idős embernek azzal, hogyha nem találkozik velünk hónapokig és senkivel, és akkor nem kapja el, vagy mondjuk egy 85 éves ember esetében a több hónap az mit jelent? Lehet, hogy akkor soha többet nem találkozunk? Én most azon filoz… csak egy pillanatra még erre, hogy A telefonnak mennyire tudja helyettesíteni? Mert ugye ott nincs érintés, de mégis valamennyire megjelenünk a napi életben, és felhívjuk, és hogyha ezek a telefonhívások, ezek tudják valamennyire ezt helyettesíteni, az egyedül annak az érzését, hogy egyedül vagyunk, hogy el vagyunk izolálva, vagy úgymond nincs akkora haszna? Hát jobb, mint a semmi. Nyilván az ölelést vagy az egyéb ilyen, nem tudom, élőben történő személyes érintkezést azt nem tudja pótolni, de hát azért sok helyzetben már ez is sokkal jobb. Na jó, most nem kanyarodok ebbe az irányba, eszembe jutott ezzel kapcsolatban valami, de visszatérnék inkább az előző kérdésedre. Szóval, hogy egyéb rizikócsoportok, még ugye az ilyen-olyan krónikus betegségben szenvedők, mondjuk a cukorbetegek, magas vérnyomás, stb., ezeket is nagyon sok helyen lehetett olvasni. Azok is egyébként, akik izoláltan vagy nagyon egyedül élnek. És aztán pedig ezek a kutatások, például az UNICEF-es, vagy egyébként még én mindenképpen megemlíteném Fodor Évának, Gregoranikónak, Koltai Juliának és Kovács Eszternek a kutatását, akik egy elég nagy, 1900 fős reprezentatív mintán végeztek kutatást arról, hogy ki hogyan élte meg, tehát hogy a munka világában milyen egyenlőtlenség jött létre így a Covid hatására, a gondoskodási egyenlőtlenségeket, gondoskodási terheket, illetve a digitális hozzáférés, de most szerintem itt talán az első kettő lehet az érdekesebb, és hogy a Covid, az akár ebből a kutatásból is, de más, nem csak magyar kutatásokból is azért kijön, hogy felerősítette az egyenlőtlenségeket, akár a társadalmi osztályok közötti egyenlőtlenségeket, tehát sokkal sérülékenyebbek lettek mondjuk azok az emberek, Akik mondjuk részmunkaidőben dolgoztak, akik jó része nő, bizonyos szektorok, mint mondjuk, tehát a szektorok egy része, ahol nők dolgoztak, mit tudom én, az egészségügyi területen, ott nem feltétlenül a munkahely megszűnése jelentett nehézséget, hanem ugye itt a megnövekedett terhek jelentettek nagyon nagy nehézséget, vagy mondjuk sokkal könnyebben kitetté váltak azok az emberek a vírussal szemben, nagyobb lett ugye a megbetegedés, megfertőződés is. És hát a másik meg igen, hogy nőttek főleg a nőknek a terhei, tehát akár azoknak a nőknek, akik gyerekes nők volt, tehát hogy gyerekes, 14 éven aluli gyereket vagy gyerekeket neveltek, és ugye kiestek tulajdonképpen azok az intézményrendszerek vagy emberek, akik a reproduktív munkát végezték a családoknál, reproduktív munka, ami többnyire fizetetlen, és tulajdonképpen a mindennapi élet fenntartásához szükséges. Ez ugye a gyerekneveléshez is kapcsolódik, kapcsolódhat a háztartásnak a vezetéséhez, az étel szervírozáshoz, tehát hogy mindahhoz, amit ilyen magától értetődőnek tartunk, hogy az úgy van, de hát valakinek vagy valakiknek meg kell csinálniuk. És itthon eddig is különbség volt abban, hogy az otthoni terheket, háztartás, gyerekgondozás azért Nagyban a nők vitték, a karantén alatt a férfiak is jobban beborónódtak, viszont az a fajta különbség az nagyjából nem változott, hogy a nőknek még inkább megnőttek a terheik. És közben az az érdekes ebben, hogy ezt a helyzetet azzal együtt is, hogy a beszámolók alapján a nők nehezebben élték, meg tehát több nehézségről számoltak be a karantén alatt, de mégis egyetértettek a nemek abban, hogy ez a helyzet így igazságos. És leginkább egyéni stratégiákat kerestek a nők is, hogy hogyan tudják mondjuk hatékonyabban beosztani az idejüket, vagy esetleg mondjuk, hogy a munkahelytől vártak volna rugalmasabb beavatkozást, rugalmasabb munkaidőt. Ez most nagyon meglepett, az a része, hogy mind a két fél úgy gondolta, hogy ez így teljesen rendben van. Hát igen, tehát ugye emögött azért vannak ilyen, talán ilyen ideológiák is hozzátartozhatnak, hogy mit gondolnak, mit gondolunk arról, hogy kinek a feladata elsősorban mondjuk a gyereknevelés, az otthoni háztartási munkák elvégzése. Tehát hogyha abban gondolkozunk, hogy oké, ez így rendben van, hogy a nőnek a dolga elsősorban, akkor hát akkor miért is ne tartanánk ezt mondjuk? Tehát hogy akkor ki más végezné. Én csak én pont most a környezetemben azt tapasztaltam, hogy valahogy ezzel, hogy bejött a karanténhelyzet, ugye a gyerekek otthon tanítása, pont ez volt az a pont, amikor úgy érezték már, hogy ez már sok, hogy három gyereket otthon tanítani, és mellette munka, és mellette ez, és hogy pont azt gondoltam volna, hogy ez fog egy olyat kiváltani, hogy esetleg el fognak tolódni az arányok, és tehát a nemek között, hogy ki mit vállal. Lett-e beváltozás, ezek a kutatások mind mutatták, hogy lett-e beváltozás, csak ezzel együtt is, tehát hogy ahhoz képest lett változás, hogy volt eltolódás különbség a nők részére, és amennyi több lett terhelt egyik vagy másik nemnek, az tulajdonképpen nem egyenlítette ki tulajdonképpen a tehereloszlást. Ráadásul az is egy fontos, meg nagyon érdekes dolog, hogy a nők lényegesen több órát töltöttek ugye a gondoskodási munkával, mint a férfiak, és hogy ez különösen igaz volt a magasan iskolázott városi és kisgyerekes nőkre. Szóval hogy még ilyet se tudunk feltétlenül mondani, hogy esetleg a magasan iskolázott nők egyenlőek, tehát hogy úgymond, hogy mondjam, egyenlőségelvűek, vagy progresszívak, vagy haladó szemléletűek, vagy nem tudom, milyen szinonimákat mondjak így a nemi szerepek viszonylatában, és akkor ott talán jobban megoszlik azokban a párkapcsolatokban a terhelés. A másik az pedig egy másik kutatásból emelném ki, ami érdekes, ez egy interjús kutatás, 53 nővel készítettek interjút a kutatók, Nagy Beáta, Geambașu Renáta, Réka, Gergely Orsolya és Somodi Nikolett, tehát ez egy romániai és magyar mintából álló kutatás volt, és hogy itt az látszott, hogy főleg a... Homofizban dolgozó, tizennégy évnél fiatalabb gyerekeket nevelő anyák vonódtak bele jobban a gyerekeik életébe, az iskolázásukba, tehát hogy ebben meg… és ezek diplomás nők voltak, szóval hogy a társadalom felső rétegéhez tartoztak, és emögött meg van egy olyan, hát hogy is mondjam, szempont, hogy itthon a gyerekek iskolai sikeressége az sokszor a szülői sikerességről vagy bukásról is szól. Tehát hogy Romániában például nem volt ez ennyire erősen meg az anyáknál. De ugye az előző kutatás, amit mondtam, a Fodor Éva, Gregor Anikó, Koltai Júlia és Kovács Eszter kutatása, ők azt is találták, hogy az alacsonyabb társadalmi státuszban lévő anyák még többet tanultak a gyerekeikkel, mint a magasabb státuszú anyák. Tehát ez is érdekes, tehát még csak azt se lehet mondani, hogy mondjuk őnekik… Ebben a kutatásban például ez derült ki, hogy nem volt mindegy nekik. Ebből is látszik, hogy mennyire egy váratlan helyzet érte úgymond a világot, hogy mennyire másként jelent meg egy-két dolog. És ugye ezt már említettem az elején, hogy sok helyen pont a feszültségek miatt is ugye a válások száma is megnőtt, és hogy azért ebbe az irányba is volt egy negatív hatás. És most ez csak eszembe jutott, mert valaki egyszer kérdezte tőlem, hogy ha valaki gondolkozik mondjuk párterápiában, mert ezt mostanában környezetemben is több embernél felmerült, és valahogy ebből bele se gondoltam, de azt kérdezték, hogy nem-e jobb, hogyha olyan párterápiára mennek, hogy van férfi és női pszichológus is, pont azért, hogy mindkét nem úgymond képviselve legyen, mert volt, hogy mondjuk a férfi érezte úgy, vagy akár a nő érezte úgy, hogy ha a férfihez megy, akkor nem feltétlen lesz ő reprezentálva. Hogy szerinted, mert láttam olyan párterápiás helyeket, ahol direkt két pszichológus van, hogy ez tényleg egy valid érzés, hogy… vagy elvárás, hogy két nem is ott legyen a pszichológusok. Nekem több olyan kollégám van, aki azonos neműként dolgozik, és akkor ez főleg őket jelent, mert több azért a nő a szakmánkban, mint a férfi. Tehát tényleg most, hogy így erről beszélünk, lehet, hogy van, de én nem tudok olyan példát mondani, ahol két férfi tartana párterápiát. Igen, van egy ilyen logika abban, hogy női és férfi párterapeuta tartsa az ülést, hogy ezzel ők maguk is tulajdonképpen egyfajta modellt nyújtanak, ami is segíthet tulajdonképpen az adott párnak. Ebben egyébként nem mindenkinek fontos ez, tehát ez függhet az adott pártól is. Van olyan párterapeuta, aki egyébként egyedül dolgozik, tehát nincsenek ilyen szempontból kőbe vésett szabályok. Találkoztam olyannal is, hogy akár leszbikus kliensnek volt pont ezért fontos, hogy csak nőkkel találkozzon. És akkor hát ebben időnként akár lehetnek előítéletek is a kliensek részéről, vagy benne lehet akár az a feltételezés, hogy ha van egy női párterapeuta is a párterápiás ülésen, akkor az automatikusan velem fog szolidarítani, vagy engem jobban tud képviselni, vagy azért, mert nő, nekünk hasonló tapasztalataink vannak. És ez valószínű, de nem biztos. Hogyha rólad lenne szó, és párterápián gondolkoznál, miért választanál? Fontos lenne neked az, hogy férfi és női párterapeuták is jelen legyenek, vagy nem gondolnád, hogy ez lényeges? Hát nem tudom, ezen nem gondolkoztam, mert ez lehet, hogy adott helyzettől is függene, meg lehet, hogy nekem az is számítana, hogy mit tudok az adott szakemberről, szakemberekről. Tehát lehet, hogy pszichológusként mondjuk más szempontok is felmerülhetnének, ami nem biztos, hogy mondjuk egy laikusnak fölmerül, vagy lehet, hogy más információkhoz is hozzájutok. Tehát én erre nem tudok egyértelmű választ adni neked. De az azt is jelenti, hogy nem egyértelműen azt mondanád, hogy akkor két emberhez mennél. Nem, hát nem biztos. És hogyha már itt vagyunk a terápiánál, ez saját tapasztalat, hogy amikor én jártam pszichológushoz, igazából azért, hogy az önismeretemet fejlesszem, és amikor ezt én egyszer kérdezték a munkahelyemen, hogy hova megyek, és mondtam, az első reakció, akkor nemrég költöztem haza, és furcsa volt ez a reakció, mert kint ilyennel nem találkoztam. Rögtön az volt, hogy úristen, mi a baj? És már majdnem, hogy hozták oda a széket, hogy üljek le, itt a víz, meséljem el. És mondtam, hogy de nincsen semmi baj, én csak szeretnék magamon dolgozni. És láttam, hogy ez még nem annyira ismert dolog itthon, de az egyik másik kedvenc reakcióm az volt, hogy hát nem vagy te őrült? Tehát, hogy még ez is benne van szerintem az emberekben, hogyha valaki pszichológushoz megy, akkor az biztosan egy óriási problémája van. És ezt nem tudom, hogy jól érzem-e, hogy itthon jobban stigmatizálva van a pszichológussal való terápia, mint mondjuk külföldön. Hát külföld alatt mit értesz? Nyugaton. Tehát hogy a… Igen, ha nyugatot nézzük, akkor nyugaton azért jóval nagyobb kultúrája van annak, hogy valaki pszichológushoz jár, jobban meg is tehetik, satöbbi. És én szerintem, szóval hogy azért azt is, én emellé azt is hozzátenném, hogy milyen mennyiségű folyóirat, népszerűsítő könyv, nem is tudom, akár podcast, akár ilyen-olyan videó, tehát mindenféle felület van, amelyik mind valamilyen módon pszichológiai tevékenységgel foglalkozik. Tehát nagyon sok. És azért én azt látom, hogy még azzal együtt is, hogy mondom, azért sokak… Szóval a nyolcvanas évektől azért nagyon sok pszichoterápiás központ, osztály szűnt meg, ami azt nehezítette meg, hogy minél szélesebb társadalmi rétegekhez eljussanak a pszichológiai… Hát eszközök, igen. És azért kikerült a piaci szektorból a pszichológiai szakmának egy jó része, tehát mondom, ez azért meghatározza, vagy szelektálja azt, hogy kik jutnak el pszichológushoz. Én igazából meg is lepődtem, én sokáig nem is tudtam, hogy létezik államilag finanszírozva is terápia. Nagyon szűk az elérhetősége, tehát nincsen sok, de én például nem is tudtam róla, mint opció. Na igen, de hogy ezzel együtt azért én azt is tapasztalom, hogyha jelentkeznek be hozzám kliensek, és sokan vannak, akik azonnal szeretnének, mert bajban vannak, és mondjuk én nem tudom fogadni, akkor nem tudom egyből, tehát hogy nagyon sokan körülöttem is foglaltak. Tehát én ebből azért azt is érzékelem, hogy itt Pesten legalábbis, vagy mondjuk én Győrben szoktam még péntekenként dolgozni, inkább az szokott nehézséget okozni az érdeklődőknek, hogy hol találnak szabad szakembert. És biztos nagy különbség tud aközött lenni, ezt közös barátnőnktől is hallottam, hogy vidéken Magyarország melyik területén dolgozik mondjuk a pszichológus, és mennyire van igény, vagy mennyire van pszichológiai műveltsége ott az embereknek. És biztos, hogy vannak még most is olyan elképzelések, hogy aki pszichológushoz megy, az bolond. Én inkább találkozom akkor már olyannal, hogy meg tudom én egyedül oldani a problémáimat. Tehát ami nem is az elmebetegség felé utal, tehát hogy a bolond akkor elmebeteg, aki megy pszichológushoz, hanem egyfajta gyengeség, hogy egyedül kell mindent megoldani. De hogy ez azt hiszem, hogy nagyon változott, vagy változóban van. És itt még azt, hogy, mert szerintem sokan nem tudják elképzelni, hogy mi is van egy terápián. Én emlékszem, amikor legelőször bementem, nekem az volt a fejemben, hogy most itt lesz egy kanapé. Nem tudom, miért, én ezen nagyon ragaszkodtam, hogy biztos majd lefekhetek a kanapéra, és ez óriási csalódás volt, hogy fotel volt. De hogy nem nagyon tudtam én se, úgyhogy előtte azért sokat hallottam róla, de nem tudtam elképzelni, hogy milyen is, amikor az ember ott van, hogy most csak kezdjek el beszélni, vagy miről szól ez, vagy akkor most kaphatok-e tanácsot, vagy hogy mi történik. Tehát hogyha pár mondatban le kéne írnod, hogy mit várhat egy ember, hogyha elmegy terápiára, akkor ezt hogy fogalmaznád meg? Na, akkor most ilyen nagyon általános dolgokat próbálok erre mondani, mert nagyon sokféle módszer van, meg attól is függ, hogy ki milyen problémával megy, milyen szakembert választ, ő milyen... Szóval, hogy ez rendkívül tágítja azt, hogy mi fog ott történni. De hogy ha már a tanácsot mondtad, én tanácsadó szakpszichológus vagyok, tehát ehhez azért hozzá kell sokszor tenni, hogy ez nem azt jelenti, hogy én tanácsot adok. És igen, sokaknak van ilyen a fejükben, hogy akkor majd a pszichológus jobban tudja, vagy megmondja, vagy tanácsot ad. És nem így dolgozunk, már csak azért sem, mert hogy itt ezeknek a pszichológiai... Azt hiszem, hogy ezt általánoságban tudom mondani, hogy a pszichológiai tevékenységek azok elsősorban az adott kliens... A kliens abban segítik, hogy ő maga megtalálja a válaszait, az erőforrásait, amivel a saját életét jobb irányba tudja terelni. Tehát, hogy mi kérdéseket adunk, esetleg eszközöket adunk, esetleg vannak egyéb tudományos technikáink, amik professzionálisan tudnak, akár egy verbális, tehát hogy szakmai beszélgetésen alapuló pszichológiai szolgáltatásban, terápiában segíteni, hogy valaki jobban legyen tulajdonképpen, vagy az adott problémában, kérdésben előrébb jusson. Megfogjátok ugye az ember kezét, és segítetek eligazodni vele együtt, nem pedig neki megmondva, hogy merre menjen. Igen, igen, igen. Vannak ilyen módszerek, amik akár mondjuk a népszerű személyek is, akik meglehetősen ilyen direktív eszközökkel dolgoznak, akár ilyen nagyon erős kijelentéseket tesznek az adott ember működéséről. Azt nem mondom, hogy feltétlenül, most gondolok valakire, csak nem akarom mondani, hogy megmondják, hogy feltétlenül mit kell tennie, csak ezzel az a nehéz, hogy még hogyha nekem esetleg van is elképzelésem arról, hogy mondjuk én mit tennék a másik helyében, egyrészt egyáltalán nem biztos, hogy a másik embernek az lenne jó, a másik meg, hogy egy nagyon fontos dolog. származik abból, hogy elveszem tulajdonképpen azt a lehetőséget a másiktól, hogy ő maga magától rájöjjön arra, amit akar, és amit szeretne. Tehát ezzel valamilyen módon megfosztom az ő cselekvőképességétől. Meg a felelősség is valahogy akkor. Igen. Úgymond lehet bűnbakot találni, ha nem működik. Mert hogyha nem én hozom meg végül is a döntést. Hát ez egy passzívabb szerep, és valamilyen szempontból igen, így valahol akár a tehetetlenséget is erősíti, vagy azt, hogy nem én vagyok az, aki tudhatom, hogy nekem mi a jó, vagy nem én vagyok az, aki meg tudom oldani azt, amit meg szeretnék, hanem van egy nálam okosabb szakértőbb ember, egyfajta ilyen mester vagy egy fehér mágus, és akkor majd ő tudja a tutit. És akkor a kontroll is így ki van véve az ember kezéből, és hogyha kimegy úgymond a szobából, akkor a kontrollt is elveszti. Igen, de amúgy is van ebben a viszonyban egy aszimmetria, tehát vannak a kritikai pszichológiai terápiás vagy feminista terápiás megközelítéseknek olyan fontos kitételük, hogy próbálják minél inkább demokratizálni, vagy egyenrangúbbá tenni a terápiás viszonyt. Ennek is vannak különböző elemei, akár a meghatározott kereteken belül, mondjuk a terapeutának az önfeltárása, azt időnként olyan példák mentén szokták felhozni, hogy ha a pszichológus bántalmazott nővel dolgozik, nagyon sokszor a bántalmazottakban erős szokott lenni az önvád, a szégyenérzet, és hogyha a terapeuta maga is, a pszichológus maga is átesett valamifajta bántalmazáson, akkor lehet, hogy a jó helyen és jó időben megtett… Önfeltárása az segítheti a klienst, hogy ne érezze magát rossznak, segíthet neki megküzdeni a szégyenével, és segíthet a terápiás kapcsolatban egy, hát tulajdonképpen tényleg egy empatikusabb, nem tudom, bizalomtelibb viszony kialakításában. De hogy ezzel együtt is azt kell, hogy mondjam, hogy azért más szerepben vagyunk. Van egyfajta aszimmetria. Én nem tudom, erre nincs egyértelmű válaszom, hogy, és ezen valószínűleg sokan sokféleképpen nyilatkoznának a szakmán belül is, sok vita is van ezzel kapcsolatban, hogy mennyire lehet teljesen szimmetrikussá tenni a terápiás viszonyt, én nem vagyok ebben teljesen biztos. Azért az, hogy szakértőként van ott valaki jelen, még azzal együtt is, hogy azt el kell mondani, hogy hiába mondjuk nem tudom, ki-ki tanul pszichológusként, mondjuk mit tudom én, depresszióról, és akkor nyilván rengeteg tudást tehet szert, de hogy az adott embert nem, szóval hogy mindenki saját maga szakértője elsősorban. Szóval hogy az én pszichológusi szakértelmem az nem minden tudást vagy minden hatást, hatóságot jelent. Hát az biztos, hogy egy utazás, tehát nekem egy nagyon jó élmény volt maga a terápia, mert nagyon érdekes. Azt hinné az ember, hogy hát ki ismerné jobban magát, mint önmaga, és közben tényleg vannak olyan nagy wow pillanatok, és nagyon érdekes az egész, hogyha valaki megtalálja természetesen azt a szakembert, akivel tud működni, mert ez nem mindig van így, ahogy a környezetemben is tapasztalom, ott is fontos a kémia. Igen, abszolút. Úgyhogy, hogyha valakinek van lehetősége, én csak javasolni tudnám. Így a vége fele érve a podcastnak én mindig meg szoktam kérdezni, hogy ha egy napig te lehetnél a királynő, Magyarország királynője, és bármit csinálhatnál, törvénybe iktathatnád, gyakorlatot bevezethetnél, mi lenne az, amit te nagyon… És itt inkább azért gondolok akár a te szakterületedre is, hogy mi az, amit nagyon szívesen látnál egy változást, és azt te biztos bevezetnéd, hogyha te egy napig a kezedben lehetne a kontroll. Hát most elsős… először az jutott eszembe, hogy ilyen… szóval, hogy úgy illene, hogy lemondanék, hogy ne legyen semmiféle teljhatalmúság. De előtte még. Törvénybe iktatnék olyasmit, ami nem tudnak változtatni. Fú, nem tudom, hát egyértelmű választ nem tudok mondani, tehát annyi társadalmi probléma van itthon, nagyon jó lenne, hogyha valahogy növekedne akár így az emberek közötti szolidaritás, az elképesztő mennyiségű szegénység, meg kilátástalan történet, ami itthon van. Szóval, hogy jó lenne, hogyha azokat tudnánk orvosolni valamilyen módon, és hogy alapvetően az lenne jó, hogyha általánosságban azt, hogyha egy, nem is tudom, közvélemény-kutatás… Az emberek azt a választ adnák, hogy alapvetően itt jó élni és elégedettek. Igen, és mindenki ezt, vagy nagyjából minden társadalmi szintről ugye ez lenne a visszajelzés. Sokszor szerintem vakok vagyunk, nem azért, hogy direkt vakok vagyunk más problémákkal szemben, csak ugye annyira ott van a saját életterünk, hogy nem látjuk azokat a problémákat, amik nincsenek közel. Hát igen. De mindenesetre nem tudok ezeknél a nagyon általános vagy talán banális válaszoknál jobbat adni, és vannak erre jobb… Hát végül is jobb emberek, akiknek ez a foglalkozásuk. Nem intézkedést mondtál, hanem már a végkimenetelt. Persze. Igen, legyen Magyarország a legboldogabb ország. Hát nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltál, nagyon sok mindent megtudtunk, és köszönöm mindenkinek a figyelmet, találkozunk nemsokára. Én is köszönöm.
