Szentesi Éva – írás, harag és gyógyulás

Sziasztok, Janu vagyok. Közép-Európa első világrosszuló podcast csatornáját hallgatjátok Magyarországról. Ez a Budapest.fm.
Köszönöm szépen.
Köszönöm szépen. Köszönöm szépen. Köszönöm szépen.
Nagy többségében a bulvárszagú, felszínes, semmitmondó, vagy dalábbis nem sok lényeges, nem sok hasznos információt tartalmazó riportok meg interjúk vannak zömében, azt gondolom. De hogy az ember nem az, ami a felszínen látszik, hanem az, ami belül valójában. És én azt a verset szeretném most megmutatni a kedves közönségnek, ha te is szeretnéd. Na, írónak lenni az egy nagyon egzotikus dolog szerintem. Egzotikus?
Azért, mert izgalmas dolog, mert ha valakinek valaki azt mondja, hogy író vagyok, vagy valaki azt mondja, hogy író, akkor nekem például rögtön egy ilyen, egy ilyen detektív regény utaz eszem, mondjuk Agatha Christie, hogy ő, hogy ő hogyan ír és hogyan lesz Sherlock Holmes, vagy akárkiből hogyan lesz egy egy egy egy legenda. És azt gondoljuk, hogy hogy van egy régi nagy írógép és akkor pötyögteti a izéket, ahogy a filmben szokta látni, és akkor szívja a cigit, dobja ki a papírokat, ez nem jó összegyűri, kuka másik, és ez az izgalmas. Amikor nézem filmen,
a tévében, hogy izgalmas, hogyan lesz valakiből író, hogyan lesz valakiből író. Hála a jó Istennek. És így ilyen egy író. Hála a jó Istennek, hogy nem kell írógéppel érni, mert egy kicsit hosszabb ideig tartana leadni egy kéziratot, meg kiavítani egy kéziratot, mert ugye, ha van, mondjuk, készülünk egy új könyvvel, általában most az ötödik könyv jött ki, ötödik megjelenésem jött ki tavaly, ami az ötödik, az csak egy ilyen félig közösen írtuk a Péter Finovákével, tehát az egy fél kézirat volt, vegyük úgy.
Egy új könyvvel, egy új megjelenéssel, akkor azt körülbelül szerintem 5-szor, 6-szor, 7-szor, 8-szor, vagy legalább még 20-szor átírjuk. Kihúzzuk, kiradírozzuk, kitöröljük, még a szerkesztő még átírja háromszor. Én előszoktam szerkeszteni a barátaimmal, és hogyha ezt írógéppel csinálnánk, ez nagyon-nagyon nehéz lenne. Ezt tudom képzelni régen, hogy írhattak, hogy ez mennyi munka volt, mennyi meló volt. Most nagyon egyszerű a dolgunk. Fogjuk a kis számítógépünket, laptopunkat.
Leülhetünk, leülhetünk, akár kocsiba is. Foghatjuk magunkat, és tényleg a világnak a bármelyik pontjáról dolgozhattunk. Ettől mondjuk egzotikus ez a munka. Nagyon szépen elmondtad, hogy keletkezik egy könyv, hogyan lesz egy könyv, de azért én azt kérdeztem, és most megkezdtem, hogy hogyan lesz valakiből író. Hogy hogyan lesz valakiből író? Amikor én elkezdtem, de mi nagyon régóta ismerjük egymást, ez annyira nagyon nem titok a követők előtt, vagy akik követik az oldalainkat azok előtt, ez nem titok. Te láttad az elejét az én pályámnak,
és akkor, amikor én kezdtem, 2011-ben kezdtem el blogolni, akkor még Magyarországon nem nagyon volt divat a blogolás, most már azért rengeteg blog, meg blog, meg minden van, de akkor kezdődött el ez úgy igazán divatba jönni, hogy azt hiszem, hogy Amerikából jön ez a blog kultúra, és akkor még az Orovec Nóra volt eljön, akinek nagyon nagy sikere volt bloggerként,
elkezdtem írni először, csak a Facebookra tettem ki ilyen kis rövid karcolatokat, és annak volt egy ilyen, alakult a barátok közül egy ilyen kis közönség, és akkor még neki mondta, hogy hát ez tök klassz, és hogy ezzel kellene csinálni valamit, és én emlékszem, hogy az egyik barátnőm, a Módi barátnőm mondta, hogy figyelj, akkor csináljunk neki egy blogot, és ennek adjunk egy nevet, és kezdjünk el ezzel, vagy kezdjél ezzel komolyabban foglalkozni, és én elkezdtem blogolni,
és ő pedig már akkor volt egy ilyen kisebb közönsége a blognak, meg egy szabad szemmel is jól látható olvasótábora. Most a Rúzsés tükörről beszélünk? Rúzsés tükörről beszélünk, igen, én azzal kezdtem. És odajött hozzám egy étteremben egy nő, egy hölgy, akinek volt egy magazinja, és kezemben nyomta a névekártyát, és mondta, hogy önneki van egy stílus magazinja, és olvassa a blogomat, és hogy szeretne nekem munkát ajánlani, és nézzük meg.
Mert a blognak a nagyon kezdeti szakaszában munkát kaptam egy magazinnál, ahol kettő és fél év, vagy három évig dolgoztam, ott később rovatvezető, aztán pedig főszerkesztő lettem, és utána pedig jött a VM-en, és gyakorlatilag, ami az én első könyvem, ami ilyen óriási nagy dobásnak számított, hogy én velem történő betegségről megírtam,
és a magazinon, ilyen gyakorlatilag a diagnózisom első napjától írtam a betegségemnek a naplózását, egy ilyen napló bejegyzéseket, és annak az iszonyatosan széles körben eljutott, és akkor az első kiadó az engem ez alapján keresett meg. Jó, hát akkor még előtt... Nekem kellett hozzá egy erős sztori. Még előri megyek, mert még mindig nem kaptam választ a kérésen. Értem, hogy blogot írtál, csak valamiért elkezd az ember blogot írít, én hogyan lesz valaki író? Értem, tehát hogy te a magjára vagy kíváncsi.
Köszönöm szépen.
Köszönöm szépen.
Köszönöm szépen. Köszönöm szépen.
És miért nem lettél író?
Köszönöm szépen.
Köszönöm szépen. Köszönöm szépen.
Kös Köszönöm szépen. Köszönöm szépen.
Környe. Környe.
Környe. Környe. Környe.
Környe. Környe. Környe. Környe.
Környe. Környe. Környe. Környe. Környe. Környe.
Most tegyen a képzőmészetnél, tartunk a díszletnél, és azt mondod, hogy nagyon-nagyon tetszik neked a szabadság. Igen. Mindig is tetszett. Már három éves koromban is olyan tetszett. A három éves koromban hogyan nyilván úrt meg a szabadság szeretet? Apámmal harcoltam egyfajtában, mert ő szeretett volna keretek közé szorítani, és nyilván egy kis gyereket könnyebb, mint egy... Miféle keretek közé szeretett? Hát, hogy le kell feküdni 8 óra, akkor nem nézhetünk tévét, csak adtam én a fél órát. Valahol normális? Valahol, mert én e
Nekem nem mondják meg, hogy milyen ruhában menjek a vodába. Tehát ne készítsék ki a ruhát, mert majd én aznap reggel eldöntöm, hogy nekem milyen... Ez máig tart. Ez a ne mondja meg nekem senki. Hát ez a nem mondja meg nekem senki, azért ez szelidült, tehát hogy már nincs bennem ez a dafket, tehát hogy nekem ne, nem ez van bennem, hogy nekem ne aztán nem mondja meg senki, de azért én szeretem, szeretem azt, hogy én el tudom dönteni szabadon, hogy hol dolgozom, mikor dolgozom,
nekem, hogy nekem egy ilyen munkám van, és a munkahelyeim is olyanok, hogy abszolút meghagynak ebben a szabadságban. Mitől lesz valaki szabad szerinted? Úgy születik, szabadnak, vagy szabadnak nevelik? Mitől lesz valakibe igénye szabadságra, és mitől nincs a többibe? Sőt, azt kérdezem, hogy mitől nincs a többségbe ez a szabadság iránti vágy, amit ugye most egy nagyon pozitív, és nagyon kiváltos, és sőt, szükségszerű, vagy életfontosságúnak állít az be, hogy szabadnak lenni az
Csoda. Az egy csoda. Na, hogy lehet az szerintem, hogyha az emberek többségek, legalábbis én úgy látom, legalábbis Magyarországról beszélgetünk, nem szeretnek szabadok lenni. Hova tűnt a szabadság iránti vágy? Honnan táplálkozik a szabadság? Tehát így születtél, tehát azt, hogy Szentös Évának volt ez az apukája, meg ez az anyukája. Már az apukám is ilyen volt, meg az anyukám is ilyen volt, tehát akkor hozhattam tőlük, mert ismerem őket, és tudom, hogy vagy ezt beléd nevelődött, mert apukád meg anyukád úgy nevelt, hogy legyél szabad, vagy
Ez egy nagyon jó kérdés. Most, hogyha... Nem tudom, hogy mi a jó válasz erre, vagy van-e jó válasz erre. A lapogára meg anyukára ismeren. Hogy ne ismeren? Ők valakitől hoztalak kettőjük közül? Hát az anyám az óriási szabadságvágy alélt mindig. Az apám az nem. Az apám az nem. Tehát, hogy apám volt az, aki akart a keretek közé szorítani, meg visszafogni. Az anyám volt az, akiben megvolt ez a nagy szabadságvágy.
A tiszalóki keretek között annyira nagyon kiélni. De azért az anyámba ez mindig sokkal jobban benne volt. Benne is azt így neki nem mondják már meg, hogy mit csináljon, meg hogy öltözködjen, meg hogy menjen, meg mivel menjen. De az ő lehetőségei jóval szerényebbek voltak, mint az én lehetőségeim. És nyilván egy húsz éve később születtem is tett fel. A kommunizmusról beszélgetünk, amikor ők fiatalok voltak, akkor mi kommunizmus voltam. Igen, így igaz.
Látszol a két végre. Úgy, hogy elváltak. Úgy, hogy elváltak. Úgy, hogy elváltak. Jó, és a te életedről milyen hatással volt az, hogy ők elváltak? Az rettenetes hatással volt. Hány éves voltak? 14 éves voltak. Akkor mentem a művészetébe, amikor elváltak. Hoppá. Igen, akkor mentem a művészetébe. Hát gondolhatod, hogy az nem milyen hatással volt, mert szétbomlott a család, ami addig nekem egy, oké, apám erős volt, meg szigorú volt, anyám volt ez a szabadó, aki sokkal több mindent megengedett.
egészítette volna egymást. Ez a két. Mert van egy szabadság, ami végtelen, de azért az anyagi világban nem végtelen a szabadság, hanem vannak bizonyos határok, amiket egyébként szerintem már te is megéreztél, hogy meddig terjedted a szabadságot és honnan tolnám. Tehát ez, hogyha két ilyen ember kerül össze, akár még keretet is adhat az apukád szigorúsága, keretet is adhat az anyukád végtelen a szabadság. Tehát ez jó kiegészíti egymást. Én nem tudom, hol csúszik el. Hol csúszik el egy házasság, akkor, hogyha két ilyen tulajdonosan kiig és egészít
egymás valószínűleg náluk ki oldotta. Igen, apám nem nagyon akart kompromisszumot kötni. Ott inkább az volt a gondot, hogyha két ilyen ellentétes jellemű ember, vagy egyéniségű ember találkozik, akkor valahogy kell, hogy kompromisszum legyen, és szerintem ott apám volt az, aki kevesebbet volt hajlandó, vagy leginkább semmit. Én inkább ezt láttam így utólag, amit én anyámmal beszélgettem, erről meg apámmal is nyilván sokat beszélgettem az ő vállásukról, de hogy ott ők nem tudtak kompromisszumot kötni, és anyám inkább elvált.
Döntött, hogy a vállás mellett dönt. És ugye még az előző kérdés, mert ez egy tök jó kérdés, hogy valaki szabadnak születéke. Én úgy érzem amúgy, hogy én abszolút szabadnak születtem. Tehát, hogy bennem ez az első öntudatra ébredésemtől megvan ez, hogy én szabad vagyok, és én szabadon akarok dönteni, és én szabadon akarom járni az utamat, és nekem tényleg ne elszorítsanak keretek közé. Anyukáre ezek szerint támogatott ebben? Támogatott.
Voltak-e a szabályai, amiket be kell tartani. Jó, hát figyelj, most szabad vagy, az biztos. Elvégezted a középiskolát, ahol a gondolom kiváló eredménnyel, és mégse lettél díszlettelvező, vagy nem abban a zinájó entél el, hanem? Hanem az történt, hogy én felvételiztem a Képzőművészeti Egyetemre, ahol a díszletszak kettő évente indult, azt hiszem, hogy most is így van, és hat embert vettek fel, és nem vettek fel az első évben, és kettő évet kellett volna várni,
a következőre, és ez nekem egy olyan, emlékszem rá, ezt szerintem még sehol nem is meséltem el, hogy akkora 19 évesen volt a felvétel, igen, 19 éves voltam, ugye, meg 5 éves volt a középiskola, és ilyen teljesen majdnem, hogy fehérre kiszűkített tüsi hajam volt, tele voltam piercinggel, és oda mentem a felvételire, és akkor mondta,
az egyik tanár, hogy így ilyen izével nem lehet jönni. Komolyan? Nagyon érdekes volt, igen. Ez itt volt Budapesten? Igen, de nem mondom meg, hogy melyik tanár, meg hogy ki volt ez. Hát ő nem értem, ő nem értem, na akkor ez a tanár, ez nem a szabadságpárti vonalról, hanem a konzervatív klasszikus vonalról érkezik. És képzeld el, hogy kiírugtak az első rostáról, hogy oda mentem egy olyan mappába, tehát hogy azt tudni kell, hogy Magyarországon díszlet oktatás középiskolai szinten csak nyíregyházán van.
Te máshol, vagy van-e máshol, azt nem tudom, szerintem egyébként nincs, de díszlet oktatás csak ott volt akkor. Tehát, hogy mindenki más, aki felvételizett akkor a képzőre a díszletszakra, azok nem tudtak már díszletes mappát, nem tudtak díszletes mappát vidni, hiszen nem jártak ilyen oktatásra. És nekem, és ugye az első rost az az volt, hogy tíz munkát ki kellett választani, vagy festészetet, vagy festményt, vagy aktot, vagy nem tudom én, ilyeneket kellett belerakni, és akkor invittem a szakmai anyagomat is, ami egy kurva jó anyagomat. És meg se nézték.
Vagy gondolom, hogy megnézték, remélem, hogy megnézték, de kiszolták a mappámat, és mondtam, hogy akkor menjetek a francba, vagy én akkor ide többet nem jövök. Hát akkor, drágám, akkor te ott első alkalommal találkoztál a szakmaiatlansággal, talán, rossz indulattal, esetleg az irigységgel. Nem tudom, hogy ez valaki irigy volt? Nem, nem tudom, hogy... Mert akkor mindjárt megérkeztünk a szabadság első korlátjához, vagy kapujához, hogy meddig te jöthet. Igen, kiszolták a mappát, és utána még elmentem Kaposvárra is, mert ott is volt díszletes,
akkor indultott a díszletes, és onnan is kiszórtak. Képzeld el. Kiszórtak. Az is lett, hogy... Az is lett, hogy... Az is lett, hogy... Az is lett, hogy tehetségtelen voltam. Az is lett, hogy tehetségtelen voltam. Te mit gondolsz? Nem, egyébként tudom, hogy nem voltam tehetségtelen, tehát jó voltam benne. Nem, szerintem... Akkor nem tudjuk, akkor nem tudjuk, hogy... Szerintem ez a fizimiska. Szerintem a fizimiska. A fizimiska. Igen. Ez most komolyan? Én ezt hallottam is vissza, hogy az egyik tanár azt mondta, hogy ilyen nézével nem lehet ide jönni erre a szakra. Tehát 2000-et írunk, ugye?
Tehát ezt a fizimiskád miatt Magyarországon. Igen. Igen. Ezt a szaktanáromnak ott azt mondta, hogy ez valószínűleg ez az ok, mert mert hogy ezt itt nem. Igen. Na hát akkor nem tudom. Ez egy nagy törés volt, hogy én, hogy én nem tudok menni ebben tovább is. És én emlékszem azért olyan okra, hogy voltunk színházban gyakorlaton, és és hogy ott mentünk a főpróba hétre, és akkor én emlékszem az ilyen arra a színházban,
most nem nevezem meg melyik színház, teljesen mindegy, és emlékszem arra a színházi közegre, hogy ott ilyen, hogy nem éreztem olyan igazán komfortosan magam. És azért, mert nem vettek föl? Nem, nem, akkor ez még az ötödik éves szakmai gyakorlat volt, hanem azt éreztem, hogy hogy én lehet, hogy nem tudok ilyen háttéremben munkát csinálni. Tehát ugye ez már megfordult akkor a filmben, hogy lehet, hogy a háttéremben munkat, mert a díszletes az egy háttérem. Az háttér.
Igen, és nagyon zseniális díszleteket csinál, mint a Kent úr, aki egy egész darabot el tud vinni azzal, hogy milyen díszleteket és milyen jelmezeket tervez, mert a vámpírok bája, bocsán, kis kitérőjét. Igen. Nekem a műzikel az a legáltalány. De a látvány az elviszi, és na értem, de attól még ez háttérmunka. Ez egy háttérmunka, persze. Mert nem a Kent út adják a Story Magazine címlopján, hanem azt a primadonnát, aki ott énekelt legalább, azt a nem tudom, énekesnek hívják azt, akik énekelnek. Pontos primadonna. Igen, és én nekem akkor
az így megfogalmazódott bennem, hogy lehet, hogy nem az én utam, viszont nagyon nem tudtam, hogy mi az utam. Volt egy ilyen nagyon sötét pár év. Beszéljünk a kérdezes évek elejéről, elvégeztek a közébiskolát, nem vettek fel a képzőre. Én akkor elkezdtem Nyíregyházen a rajzvizuális kommunikáció szakott, amit ott hagytam, mert hogy ez nem, én nem akarok rajztanád lenni, nem akarok, nem az egyértelmű volt, hogy az nem az én utam. Elkezdtem oda járni, de azt éreztem, hogy itt teljesen feleslegesen fecsérelem az időmet, ez még Nyíregyháza volt,
Mi hozott fel Budapestre? Mert egy ugrással megoldottan. Otthon ültem a szüleimnek, anyámnak a lakásában. 18-19-19-20 évesen, és otthon ültem 20-21 évesen, és nem is jártam semmit, és nem dolgoztam még akkor egy percet se. Tiszalökön. És volt egy képzettséged a tisztetevizői, és a tiszalökön viszonylag kevés a színház, ugye? Hát viszonylag kevés a színház. De még a környéken is. De akkor én már olyan kiabrándult voltam ebben. Tehát akkor azt mondtam, hogy a dafka se rajzolok.
És nem veszek szerúzát, megecsetetek a kezembe. Ez nem biztos, hogy a legjobb reakció, de lehet, hogy életed későbbi szakaszában mégiscsak sikerek mondható, hiszen mi történt utána? Feljöttél Budapestre? Feljöttem Budapestre, és szerencsét próbálni. Igen, és elkezdtem vendéglátásban dolgozni, mert hogy valamit dolgozni kellett. Viszonylag prózai folytatása volt a lirai kezdetben. Tehát bizony a prózaitak muszáig volt pénzt keresni. Világos. De hogy a nyelmék annyira nagyon sok pénzdel nem engedtek el otthonról. És elkezdtem vendéglátozni.
Nagyon szerettem. Tehát, hogy én azzal így elvoltam. Ez volt a híres dériné korszak. Hát a dérinében dolgoztam néhány helyen, de a dérinében dolgoztam három éve, tehát az volt a leghosszabb. És már a végén persze már nem voltam abban komfortos, de hogy mennyire furcsa, hogy rájöttem, hogy mennyi haszlan volt annak is, hiszen rengeteg emberrel találkoztam. Bizony. Rengeteg karaktert és... Kapcsolatötőképítés. Egyrészt kapcsolatötőkét, más tiszt karaktereket megfigyelni.
voltál a karakter a tűsi fejeddel. Hát persze. Azt vágod? Igen. És ott gondolom, hogy egyedül voltál ezzel a tűsiségeddel. Hát igen, igen, igen, egyedül. És feljöttél persze, és rájöttél, hogy hát vannak hasonló szűrők. Meglevesztettem a hajam. Átmentél nőbe. Nőnek öltöztél. Szokott működni egyébként. Szokott működni nőnek öltözés. De hogy igazából azt éreztem, hogy ja igen, tehát a délinés időszakra visszagondolva ott rengeteg olyan karakterre találkoztam, meg egy olyan világgal találkoztam, amihez addig se
Bohénvilágot, művészvilágot. Hát nem is az egy bohénvilágot, hanem a felső tízezernek az elit. Látszik, hogy keveset jártam oda. Egy szép budai, gyönyörű, elegáns sétterem, tényleg a tehetős, jól kinéző, gyönyörű hölgyek, gyönyörű drága ruhága. Jó, akkor ez nem az a bohén, akivel én a fészekbe találkoztam. Nem, az nem az a bohén, ez nem a fészek közeg. Ez az elit közeg. Igen, de nagyon tanulságos időszak volt, és nagyon sokat tanultam a munkáról is, meg a saját magamról.
Többet próbáló volt olyan, hogy napi 16 órát álltunk a pultban, rengeteget tanultam, nem csak a kávéfőzésről, meg az itatkészítésről, hanem úgy tényleg az állóképességről, az emberekről. Persze, én tudtam, hogy ez nem az én helyem, és nekem nem lesz. Három évet lenyomtál benne, vagy többet? Hát három. Hát a vendéglátásban négy és felett. Itt Budapesten? Igen, csak Budapesten, persze. Tehát négy és fél évig úgy lenyomni egy teljesen más ipart, vagy szakmát, vagy hivatást, attól, amit választottál, ennyire különböződ,
eltérült, azért az komoly kitartás, tehát komoly kihívást négy és fél évig. Mert az, hogy négy és fél hónapig az ember elbénázik, és akkor négy és fél év az... De az egy komoly presszionáló erő is arra, hogy valamit tegyél, hogy ne ebben... Én azt nagyon tudtam, hogy ebben nem fog bennem maradni. Nagyon-nagyon éreztem, hogy ez nem az éjszakban. Vártál valamit, vagy építettél valamit közben? Ezt csinálni kell. Vártál valamit, vagy építettél abban a négy évben? Vártál, vagy építettél? Én akkor kezdtem el írni, délinés időszakban.
Az időszakhoz, amikor mi megismerkedtünk, ugye? Igen, nagyjából. Mert ha jól emlékszem, amikor megismerkedünk, akkor még... Nagyjából az... Akkor még nem írtál, vagy... Akkor kezdtél el írni, és ha jól emlékszem, én is mondtam neked, hogy ebbe több van annál. Igen, te is mondtad. Voltak mellettem olyan emberek, mint az egyik, az te voltál, nagyon határozottan. Te ismertettél össze például Széki Gabival, aki egy nagyon klassz újságíró, ő nagyon sokat segített ott elindulni.
A tulajdonosa, ő is nagyon-nagyon sokat presszionálta arra, hogy figyelj, ez mennyi, és csináld már, hogy te tehetséges vagy, és neked van egy nagyon komoly utad, és ő is egy ilyen ember volt az akkori időszakban. Figyelj csak, még kezdtél elírni? Még kezdtél el blogolni? Mert ott tartunk, tehát ott tartunk, hogy déri néztél, vendéglátusztál, tudtad, hogy nem akarsz ebbe lenni, a képzőművészetet gyakorlatilag elengedted. Mi vet rá arra, hogy írjál? Még kezdtél elírni? Miről? Miről? Mi a téma? Mi a belső indítatás?
Az úgy született, hogy mentem haza a vonattal Tiszalökre, és Tokaj felé mentem a vonat, most ezt most nem tudom, hogy ez miért ment arra. Valzeg fel volt túrva a sín, mert felszokott. Igen, de hogy arra ment, és nagyapámnak volt Tokajban szőlője. Egész gyerekkorunkat ott töltöttük, a nyarakat. Mi is? Született meg mindent. Csoda. Az egy csoda. És nekem az egy ilyen nagyon meghatározó emlék. Eleve a nagyapámnak a karaktere nagyon meghatározó ember az én életemben ő, és ő meghalt akkor, amikor én
engem felvettek a művészetibe. És akkor így elmentünk a vonattal a szőlő mellett. Tehát látszott a sinekről a nagyapámnak a szőlője, amit már régen adott apám. És akkor így azt érztem, hogy jött egy ilyen érzés, hogy nekem ezt így meg kell írnom, hogy én most itt mit érzek, és mit látok. És ez volt az első bejegyzés. Azt hova írtad? Facebookra? Azt még a Facebookra. Tehát simán írtál Facebookra egy írást, arról a műlatnyi érzésről,
de neked nagyon sokat jelentett, és nagyon mélyen megérített, és azt kitetted. És az kiömlött. És annak volt egy sikere, volt egy fogadhatása. Azt mondtam, hogy én is, vagy többen azt mondták, hogy ez tök jó, ezt te írt, biztos. Én emlékszem, hogy te írtam. Tudom, hogy sokan hitték az elején, hogy azt nem is te írtad. Igen, és akkor az első könyvet megjelent, akkor zúgorhatunk egy nagyot, mert azt már elmondott, hogy az első írás utána, ugye ezek gondolom rendszeresé váltak ezek a filmet. És akkor abból lett egy blog, amire bátorítottunk, és abból lett egy könyv. Igen.
Aztán majd jó négy éve később lett egy könyv, tehát igazán, vagy öt éve később lett egy könyv, tehát ez 2011-2016 az első könyv. Az első könyv, tehát azért vagyok, most ez egy ilyen hülyes szó, mert hogy rákbetegségről beszélünk, de azért vagyok kivételezett helyzetben, mert hogy nekem volt egy annyira erős traumám, és egy olyan erős sztorim, mint egyébként, ahogy a Péter Finovák Évának is van egy ilyen, amit az első könyv sikere, az egyasszony, az ugyanilyen traumám,
de hogy egyébként, hogyha író akarsz lenni, akkor házlanod kell a kiadóknál a kéziratoddal, és lehet, hogy visszadobjek évekig azt. Tehát, hogy nekem ilyen szempontból szerencsés vagyok, vagy szerencsétlenségben volt egy kis szerencse is, vagy hát egy elég nagy szerencse. És az első könyv ugye az a traumából, a rákbetegségből született, és nagyon sok ember átesik ezen a súlyos betegségen, de mondjuk én úgy tudtam erről írni,
meg sokan is írnak róla, de mondjuk én akkor úgy tudtam, egy olyan hangot tudtam megütni, hogy ilyen, nagyon egyszerűen, ilyen, tényleg ilyen nyersen ki volt rakva az asztalra. És azért az nagyon-nagyon széles körhöz elért. Hála Istennek! Én a rákról olyan sokat nem szeretnék, meg nem is fogok beszélni, mert szerintem mindent kiveséztünk, mindent ki... Én ezer olyan könyv bemutatódon, meg fórumodon voltam, ahol csak erről beszélt, és éreztem azt egyébként, hogy sok évek is,
kicsit kezd erőltetet lenni és kicsit kezd sok lenni. Hát nem igaz, hogy a szentési csak erről szólt, a szentési nem szólt csak erről. Én szerintem a rák az egyébként stressz. Tehát én azt gondolom, hogy az stressz. Hát ezt olyannyira jól gondolod, hogy nekem a... Arról a stresszről beszéljünk, ami szerinted, ami szerinted beteg és nem a betegség, hanem arról, amitől. Amitől beteg lettél, aztán tőle beteg lettél. Azért fontos az, hogy mitől lettél beteg, mitől mi volt az a stressz, az a hallatlan stressz, ami gyűlhetett egyébként évekig, de gyűlhet
ami a testedben manifestálód, a testedben tágyasult, a testedben létformát öltött egy negatív rezgés, egy negatív test, egy negatív daganat. Mi lehetett az a trauma, az a hallatlan stressz és feszültség, ami benned szomatizálod? Nem is az, hogy stressz, inkább a harag. A évtizedekig cipelt harag, hogy én haragszom az anyámra, aztán haragszom már az apámra is. Elnézést kérek, néhány részlet kimaradt, hiszen ott tartottunk, hogy az édesanyad és az édesapát támogatott abban.
Hát ráadásul még hasonszörű is, mint te, hasonszörű volt. Édesapát bár kereteket adott, de nem tiltott, nem támogatott. Ja, a vállás, a vállás lehetett. Hogyne, hát az volt, erről is sokat beszéltem egyébként már, hogy az volt az egész, hogy elvették a gyerekkort, hogy elvették azt a... Bocsánat, 14 éves korig meg volt neked a gyerekkor. Meg, de hát elvették, tehát hogy az a burok, amiben mi felnőttünk, az a nagyon jó, nekünk nagyon jó gyerekkorunk volt, tényleg nagyon-nagyon szerettünk gyerekek lenni,
hogy így imádtam, én imádtam tiszalököm fel. Akkor viszont addig működött ez a kapcsolat, ugye? Addig. Hát mi nem tudtunk semmit arról. Nem, nem, nem, nem veszekedtek, nem, nem, semmit nem tudtunk. Ez egy csendes halál volt, vagy csak úgy tudták csinálni a veszekedés, hogy előttetek nem? Vagy ők is ezt csendbe? Csendbe intézték. Csendbe. Mi nem tudtunk róla, nekünk ez teljesen. Akkor ez egy, ez egy, ez egy villámcsapásként ért hihetetlen sok és trauma volt 14 éves korodban, amit ezek szerint elcipeltél egész 20. 28.
28 évesen derült ki a betegségem, és én ezt addig cipeltem, ezt a haragot. Haragszom, hogy elváltak anyámra, aztán apámra, aztán haragszom, hogy vége lett a gyerekkornak, meghalt, akkor halt meg nagyapám. Ráadásul, tehát ez mindig egyszerre volt, tehát meghalt nagyapám novemberben, anyu meg decemberben ment el, azt hiszem. És hogy tényleg haragszom, aztán az egész világra haragszom, akkor utána haragszom a művésztanárokra, a szakmára, én nem akarok, nem tudom, hogy mi leszek, fogalmam nincs, hogy belőlem mi lesz, és akkor ez a
harag, így rakódik rá az újabb, újabb ok, és akkor mindenkire haragszom, csak saját magamra nem haragszom, akivel le kellett volna ülni, hogy hello, akkor nézzük már meg, hogy itt most mi történik, és te most mi csinálsz? Mennyi maradt már ebből a haragból a külvilág felé? Semmi. Biztos? Biztos. Tuti? Aha. Akkor jöhet a bevállós rész az interjúnak. Hát legutoljára Istenre haragudtam, de annyira, hogy azt éreztem, hogy
ha most itt ha Istenre haragszol rá, akkor magadra haragszol. Ha most lenne Isten, akkor tehát tényleg minden mindent azért. Van Isten, itt van. Itt van. Itt van. Bizony. Tehát, hogy Istenre haragszok, akkor magadra haragszol. Mennyi maradt még ebből? Ez képzeld el, hogy ahogy eltemettük anyámat, ez ez így elpárolgott. Az utolsó része is? Azt hiszem, hogy igen. De hát mondjuk még ez a gyász évnek ez mondjuk csak a második hónapja.
Tudja, hogy mi lesz még itt, mi következik. De amikor én nem kértem soha, a betegségem alatt sem kértem soha. Amikor én úgy nevelkedtem, vagy úgy nőttem fel, anyámék egyáltalán nem valásosak, viszont Naima már mindig tanított nekünk imákat lefekvés előtt. És engem megkezdett az érdekelni, hogy ki az, akihez itt most imálgatunk gyerekként. Van ott valaki, aki is olyan kedves imák volt. Az én Istenem, Jó Istenem. Olyan kedves volt az egész. Főleg egy gyerek, mint egy gyerekmondóka, gyerekvás.
És én beiratkoztam hittanra, mert engem nagyon érdekelt. És nagyon jó volt a hittan tanárom. És nagyon tetszettek a bibliai történetek. Imáltam, ilyen játékosan tanította. És amikor meghalt nagyapám, mintam, hogy ja, hogy a Jó Isten, akkor elvesz egy ilyen embert, akinek semmi bűnő nem volt egész életében. Egész életében dolgozott, mentős volt, és szolgált, és egy kedves ember volt, akit nagyon-nagyon szeretett minket, és tényleg mindenkit szeretett, és csak jót, tehát akkor biztos, hogy nem nőtezik az Isten.
És igazából tartom.
Te a magamban vetett hittel azonosítom. Nem gondolom azt, hogy valaki ott kavargatja fent a szálakat. Hát a magunkba vetett hit, az egy fontos dolog, azt hívhatjuk önbizalomnak is, de hogyha egy kicsit sok van belőle, akkor az önbizalom túltengés átmet egózásba. Tehát a magamban vetett hittel nekem az a problémám, hogy... Hát te is hiszel magadban. Én többet gondolok a transzcendensből, mint az átlag.
Az ideáról, mint az ideáról, mint az anyagról, mint az anyagról. Tehát én szerintem, én szerintem nekünk az agyunk, a gondolataink, azok teremtelővel, teremtelővel bírnak. De az, hogy ez hogyan létezhet, hogy egy ilyen kis porszem, az univerzum legutolsó kis porszeme ilyen csodára képes az agyával, ami megint sem tud, hogy honnan jött, mert hogy ugye csak néhány milliárd évet megyünk vissza, még élet se létezett, csak csillagok, meg ősrobbanás, hogy abból hogyan lett a támogatok,
hogyan lett a tárgyból, hogyan lett a kőből, hogyan lett a tárgyból, hogyan lett az anyagból, hogyan lett tudat, hogyan lett agyvelő, hogyan lett észlelés, hogyan lett gondolat, és az a gondolat hogyan teremt, ez szerintem meghalad engem, meghalad téged, és kell legyen valami sokkal magasztosabb, sokkal magasabb ideá, hogy ez micsoda. Én ezt a micsodát hívom Istennek, ami működteti ezt az egész dolgot.
Szerintem mindenkinek más Isten képe van. Én azokat nem értem igazán, akik bemennek a templomba katolikusként, és akkor számukra az az Isten, amiről a paprériká, és így rettegnek, és így ülnek csembe, és hát félnek tőle. Hát az nem az én Istenem biztos. Nekem is van egyfajta Istenem, de ennek a beszélgedésnek nem ez a célja, hogy én beszéljek róla, hanem az, hogy ezek szerintem, hogy te is hiszel valamiféle transzcendent.
Ezt a rendkívül komplex és csodás dolgot, én ezt nevezem el Istennek, ez az én Istenem. Akkor hiszek Istenem, mert tulajdonképpen ebben én is, ugyanebben hiszek én is. Tehát, hogy ahogy te meg nagyjából ugyanezt hiszem, mint te is. Hát, hogy mitől működünk, mitől működik ez a csoda, amit embernek hívnak, amit életnek hívnak. Maga az élet szerintem az Isten, az élet. Hogy mitől lett a tárgyból, az élettelemből, mert hogy ezt a poharat leteszed, és akár meddig vizsgálhatod. Várhatsz te arra, hogy ez felé legyen.
Már még nem volt. Valahol kellett legyen egy első pont, hogy hogyan lett az élettelemből élet. Na, én ott keresgélném Istent, nem pedig a vasvillával a felhőkön ülő kaporszakárú csávó. De hogy mindenki eldöntheti, hogy neki mi jelenti az Istent. Na, hát nekem ezt jelenti. Hát akkor végül is hiszel, és hogyha ebben hiszünk... Hiszek, hitem az van. Tehát a hitem az nagyon erős. Egyetlen egyszer kértem Istentől valamit. Soha...
Az én betegségem alatt sem fordultam így fel, hogy fölfelé, hogy én imádkozzak, vagy kérjem azt, hogy gyógyítson meg, vagy vigyen át a nehézségen, ott nagyon erős, én is sziklaszidálom. Tudtam azt, hogy én mindent megtettem a gyógyulásomért. Az orvosaim is mindent megtettek, és ilyentől kezdve, ha nekem meg kell halni, akkor meg fogok halni, és akkor én ezt elfogadom. Elfogadtad. Szeretett elfogadtad. Tudtad, hogy ettől gyógyultál mind? Ettől, igen. Nekem most vitte rák egy nagyon kedves és sorátos ember, barátomat. Igen, tudom. Aki nem tudta engedni ezt.
Nem, ragaszkodott a legutolsóig, hogy meg fogjuk gyógyulni. Én elengedtem, és képzeld el, hogy ez olyan érzés volt, addig féltem, mert én nem tudtam a pontos diagnózisomat, mert nem engedte anyám, hogy elmondják, de azért éreztem, hogy elég nagy a gáz, és egyedül voltam így hétig a kórházban, mert anyu nem nagyon hagyott egyedül, mert nálamnak ott akkor, de akkor egy hétig valamiért egyedül voltam, és le is álltak a kezelések, mert véráltöm lesz, és kellett meghozni. Én szörnyű állapotban voltam, és akkor azon a héten
képzeld el, hogy ott elengedtem, hogy hát akkor meghalunk, és akkor mi van, hát akkor ennyi volt, 30 éves voltam akkor, és emlékszem arra, hogy így elszállt a félelem, tehát így távozott belőlem a félelem, nem féltem onnantól kezdve a haláltól. Olyan könnyűség lett utána a napokon meg a heteken, annyira könnyű voltam, és annyira derűs voltam, és annyira szabadnak éreztem magam, hogy
képzeld el, hogy volt egy olyan rész, amikor éreztem, hogy így tudtuk azt, hogy itt valami nagyon-nagyon jó távozik, tehát így távozik a tumor. Tehát ugye ez itt most így elenged, elkezdte, igen. Te csináltad az agyaddal. Elkezdte engedni az idegeket. Te csináltad az agyaddal. Ez az, amit az én köteles Laci barától nem tudott megcsinálni, de pedig megcsináltad. És ez ugyan, visszavezethet az előző témára, hogy a félelem és a szeretet. Tehát én szerintem Isten a szeretet, a szeretet mindent megold, minden
Akkor ott szerinted Isten győzött? A félelem felett? Te győztél a félelem felett Isten segítségével. Na, akkor látod, hogy Isten itt van? Én tudom, hogy ott van, mert én találkoztam vele, és én tudom, hogy ott van. Tehát nekem többször volt Isten elményem, én erről nem szeretek beszélni, mert hülyének néznek, de hogy volt. Tehát az a csoda, amiről te beszélsz, ez egy csoda. El tudtad engedni a félelmedet, azt te csináltad, de azért, mert hittél benne. Igen, hittem. Tehát valójában azt hitted el, hogy azzal, hogy meghalsz, nem történik se
Élet normális része. És hogyha meghalsz, hát lehet, hogy egy-két ember sajnálni fogja megvitolni, de hogy ez van. Nem csak egy-kettő. Innentől, hogy elfogadtad a félelmedet, be tudott áramlani helyette a szeretet. Az elfogadás. És ez gyógyít. És szerintem ez Istennek a legnagyobb csodája és kincse az életről, amit valóban itt törzünk, mert hiszen mit csináljuk? Csak ő segít, ő mutatja az utat, aztán vagy akarjuk, vagy nem.
A haragodra és a dühödre. A haragod és a dühöd később megjelent az írásaidban is. Igen. Azt hiszem. Ha nem is könyv meg be, de ott is tetten élhető meg a blogokban, hanem a harcias és sokszor elhamakorott, az én általam elhamakorottnak ítélt, vagy tartott, dühös, agresszív, olykor-olykor bántó tüskék a Facebookos háromsorosaidban.
Most azt mondtad, hogy nincs már benned semmilyen ilyesfajta harag és frusztráció, de van. Nagyon sok van. Ez miből táplálkozik szerinted? Most tudod, mire gondolok. Például iszonyatosan sok támadást kapsz, mint mindenki, aki sikeres. Mint mindenki, aki szép, mindenki, aki meggyógyult, mindenki, aki letett van az asztalra. Az emberek irigyek rá, és kapják, kapják, kapják. De ez nem biztos, hogy elég kell legyen arra, hogy az ember visszareagáljon, és még olajat nincsen tűzre, mert ezzel azt hiszem, te is belátod,
még jobban fog utálni. Aki szeret, az annak meg tök mindegy, de én azt gondolom, hogy túl sok volt ez a fröcsögés. Hívhatjuk fröcsögtél a Facebookon, meg szoktál is fröcsögni, hogyha azt mondod, hogy már nincs benned agresszió, nincs benned, az előbb mondtad, hogy kiment minden, akkor ez mégis honnan van? Honnan táplálkozik? Most nem tudom, még időszakról beszélsz, már múltról beszélsz. Én most már azt gondolom, hogy ebből kevesebb van. Most már talán nincs is, hát akkor egy-két évvel ezelőtti időszakról beszélek.
200 szólókra gondolsz, hogy azokra gondolsz, az egész rendszerre, mert az egész rendszerre. Rád gondolok. Az egész rendszer, a rendszer fölé volt, vagy rendszer ellen volt. Melyik rendszer? Amiben élünk, a közéletünk, a kormányunk, ami nyomaszt, nem avasok. Magyarország. Kettő hónapja nem avasok híreket, és nem is akarok hovasni. Ó, és kettő hónappal ezelőtt tíg volt ez jellemző, és honnan, hogy kizártad a híreket, megszűnt ez a frusztráció? Kizártam a híreket, és azt gondolom, hogy...
Nem azt gondolom, hanem az van, hogy azt érzem, hogy egész egyszerűen nem tudnak nekem, nem tudnak engem az emberek bántani. Nem tud bántani a kormány, nem is igazán érdekel, hogy ők mit csinálnak. Nem érdekel, hogy ki bánt engem, nem érdekel, hogy mit mondanak a külsőbb. Mindig a külsőmmel foglalkoztak a legtöbbet, hogy én most hisztam, fogytam, túl izé vagyok, túl kivágott, túl izé, túl rövid, túl hosszú, hol a piros ús, hol a izé. De ezzel mindig foglalkoztak az emberek,
és egész egyszerűen nem... A felszínnel. A felszínnel. A felszínnel. Hogy se tudják, hogy én ki vagyok. Hát nagyon remélem, hogy ebben a beszélgetésből sokkal több ki fog derülni ki az a szentes évé, és nem a rúzsról beszélgettünk, és nem a dekoltált pólóról, nem a hülyeségről, a felszínről, hanem a lényedről. De hogy a harag honnan jött? Igen. Az a harag. A rendszer ellen... Az a harag, az volt a harag, hogy én bekerültem a gyógyulás után, bekerültem a... Visszakerültem az életbe. Az életbe. Visszakerü
Sokszor azt éreztem, vagy hát néhányszor éreztem azt, és ez nagyon furcsa, de tényleg ezt éreztem, hogy mennyivel könnyebb lehet volna meghallni. Hogy sokkal nehezebb túlélni ezt a szart, mint beledögleni, hogy mennyivel könnyebb lett volna 2015 május végén azt mondani, hogy akkor ez a lelet továbbra is pozitív, kisasszony maga nem fog megjújulni, van még kettő hónap, és mennyivel boldogabb lennék, és mennyivel könnyebb. És ez az érzés,
egyre erősödő érzés, ez olyan feszültség és harag volt bennem, és aztán amikor anyám is rákos lett kettő évvel ezelőtt, és nekem vissza kellett menni azokra a helyszínekre, ahol a kemúhoz meg a mindenhez, ahol én is túléltem azt az egész szart, akkor rájöttem, hogy azt a fájdalmat, azt a szenvedést, azt az iszonyatos veszteséget, amit ugye operációk miatt az elvesztegetett, vagyis hát a fájdalomban telt kettő év,
és te sem fájdalom.
De ez a harag, és ez, amit mondjuk így látott a nagyközönség, vagy lát a nagyközönség, amire beszólogatnak meg a mézi, ez onnan jön, hogy mit kezdek én most az élettel? Miért kaptam én ezt vissza? Menjenek már a fenébe, és szar a rendszer, és egyébként is dögöljön meg a ízés, és hogy én ebben nem akarok élni, és minden baj, és a férfiak is különben, a férfiak is dögöljön meg, és mindenki dögöljön meg, és a kommentelők is dögöljön meg, és ez posztraumás stressz.
Akkor jöttem erre rá, pontosabban nem akarok egyből jöttem rá, amikor anyámat kellett vinni a kórházban,
hogy én haragudhatok itt most az egész világra. Erre a korszakra gondolok, igen. Én haragudhatok itt most az egész világra, de attól annyit fogok csak elérni, hogy vagy beveszek egy marék gyógyszert és megdöglök, mert ez lesz a vége, mert voltak már ilyen gondolatok is, hogy hát mennyivel egyszerűbb lenne ez. Igen, volt öngyilkos gondolatom, hogy nekem ez mennyivel egyszerűbb lenne így jelni. Volt olyan, hogy ültem az autóban, és üvöltve vettem a kormányt, és bőktem, nem tudom megmondani, hogy miért, és hívtam a novákot, a barátnőmet,
hogy novák, mondd meg, hogy hogyan kell tovább élni, mert nem tudom. És akkor így alám nyúltak, és akkor így segítettek a környezetem, hogy na, akkor ez szakember, mert ez máshogy nem lehet. Szakember. Szakember, igen. És én tavaly augusztusban kezdtem egy nagyon komoly terápiát. Nem mondom el, hogy kinél, mert nem is lehet, mert nem is lehet hozzás a telefonszámát semmi, mert nem tud vállalni már többet. És elkezdtünk dolgozni azon,
hogy én hogyan változtat, hogyan fogalmazom át az identitásomat a rákból. Mert én nem a rák túlélő vagyok, én nem a rákos lány vagyok, akit azért szeretnek, mert ő meggyógyult a rákból, és ő rákos volt, és ő elesett volt, hanem engem azért szeretnek, mert én szentesia vagyok, aki jókat ír, aki vicces, akinek aki oké, ilyen és olyan, de mi ezzel szeretjük őt. És ez, hogy én mondjuk milyen személyiség vagyok, hogy én ahogy kinézek,
amilyen ember vagyok, azt én se tudtam szeretni. Én se tudtam szeretni, és hogyha én nem tudom szeretni, akkor majd oda jön a nóném kommenterő, akkor majd ő fog szeretni. Hát nyilván van rengeteg olyan, aki szeret, mert éppen az, amit én ott nyújtok, az neki nagyon-nagyon tetszik, mert szerettek azért, és amikor beszóltam a kormánynak, mert annak is van egy nagy közönsége, aztán szerettek azért is, mert ahogy tudtam beszélni mondjuk a mit tudom én a rákomról,
az, aki vagyok, aki nem a kormánycidja, aki nem a rákjáról beszél, aki nem a férfiakat cidja, vagy a férfiakat utálja, vagy a férfiakat ibáztatja, az az ember, az kicsoda. Drágám, az az ember, az a szentőséva, az ugyanaz az ember, mint a Herceg Zoli legmélyen, és mint a Ray Brown legmélyen, tehát az az az az az az az a szusztancia, az az élet, az az az egyedi és megismélyedetlen különlegesség, unikum, ami te vagy, ami én is vagyok, meg ami mindenki
Tehát ha ezt találhatnánk meg egymásban, és ezt találhatnánk meg legelőször önmagunkban, hogy én egy utánazhatatlan, egyedüli, unikális emberi lény vagyok, mert nincs még egy ilyen. Innentől kezdve má szerethető, mert érdekes és izgalmas. Ezt találtad meg valószínűleg önmagadban, ezt találhattad meg, és ettől kezdted el magad szeretni. Igen, ilyen vagyok, amilyen. Én vagyok a hisztis is halkarok, én vagyok a piros rúzsos is halkarok, én vagyok a bombanő is halkarom, de én vagyok a toplák is halkarom, mert ilyen vagyok, és
Ezt akkor tudja elfogadni a közönség, ha te is elfogadtad. Igen. Igen, ez így működik. Ez egy nagyon komoly önismereti útvezet. Igen. Akár egy betegsége által. Nem adták ingyen. Nem adták ingyen. Ezt soha nem adják ingyen. Van egy, most egy nagyon jó, a Billie Eilish, itt rejtenetesen tehetséges, 19 éves énekestnő, aki 16 évesen lett világsztár, és csak egy tök jó példa erre, hogy soha nem mutatta meg a testét, bőruhákba járt, és azt mondta, hogy ő nem akarja, hogy szexualizálják őt,
hogy egy énekes, és nem egy szexuális tár. Tehát ő nem akarja megmutatni magát, és most van egy gyönyörű fotósorozata az amerikai Vogue-ban, ahol fűzőben nagyon szexin gyönyörűen megjelent, tényleg egy ilyen, ahogy nem láthatta eddig soha senki, gyönyörű, szép minden, és azt mondta, hogy beszélkezték támadni, hogy akkor ő most szembeköp jön magát, ő most meghazudtó jön magát, amit én is, meg te is átért. Az emberük mindig kitalálak valamit, hogy hogyan bánt,
bántassák a másikat. És azt mondta, hogy ő azért azért döntött úgy, hogy megmutatja magát, mert ő így szerette volna, és hogy ő ezt megteheti, és hogy ő most ígérzi jól magát, igen. És hogy ő neki most ez jól esett. Mert szabadon döntette el. Szabadon döntette el. És ennyi csak a magyarázat. Nagyon sok kulszót mondtál, amire látszottak azt, hogy nem tudom, mennyi időnk van még. Ré, mennyi időnk van még? Five minutes. Hát az nem túl sok.
Akkor te döntesz, hogy melyik témák. Harcos feminizmus? Lehet, hogy kivesésztük. Hú, az öt percbe. Lehet, hogy kivesésztük. Amíg belefér öt percbe, azzal fogunk végezni. Harcos feminizmus honnan jött honnan, de egyébként elég sok választottál már rá. Az országgal való elégedetlenséges, mert kiáltál a politika ellen, az mit jelent és hogyan nézett ki. Én tudom, hogy ott voltam egy tüntetésen, ami nagyon-nagyon tetszett, de aztán azt a szentesít, hogy már nem láttam többet, de nagyon tetszett, amit ott láttam, de persze a terem hallottad azokat a hang
vagy nem tudom, minek megy ki a tüntetése, hogyha már az első szónokat fikázza. Nem értem, bár azt is hozzáteszem, hogy az első két-három mondatod, és akkor szerintem maradjunk, akkor itt az első két-három mondatod a felütés, ami nekem nagyon tetszett. Nő vagyok, tudod így kezdve, nő vagyok, rákelemes aktivista vagyok. Én szeretem ezt a fajta kezdés, és erős. De ők meg kigunyolták is. De amikor belekezdtél a mondókába, amikor belementem mélyébe, akkor ezek elcsendesedtek, és végighallgattak, és óriási taps volt a végén.
Mi nem tetszik az országban? Mi nem tetszett az országban? Beszéljünk már inkább erről. Mi nem tetszik? Mi nem tetszett? Az nem tetszik ebben az országban, hogy nem hagyják szabadon az embert, dönteni arról, hogy kit szeressenek. Igazából a leges, legnagyobb bajom az, hogy az embert nem hagyják, dönteni arról, hogy kit szeressenek, hogy hogyan vállaljanak gyereket, mikor vállaljanak gyereket, hogy eldönthessék azt is, hogy nem vállalnak gyereket. Az nem tetszik ebben az országban, hogy megvannak bizonyos emberek, stigmát raknak rá,
hogy gyűlöletet keltenek, és ebben a gyűlöletben megfulladnak az emberek. Ez a bajom ezzel az országban. Nem is azt, hogy ezzel az országgal a vezetéssel. Ez a bajom. Kik gerjesztik a gyűlöletet szerintem? Odafentről gerjesztik a gyűlöletet. Gyűlöletkampányban élünk, gyűlöletkampányok között élünk. Mi van akkor, hogyha tíz ember, vagy öt ember, vagy húsz ember, egy grémium, egy elit, legyen ez egy kormánypárt vezetése, eldönti, hogy a gyűlöletet a szít,
és csinálja, és plakátozik. De egy társam azt mondja, nem kell belőle, én köszönöm szépen, nem ez a társam. Ez a leges, legkönnyebb módszer. A legkönnyebb módszer gyűlölet. Ennek olyan a szisztémája, tehát ez annyira könny és az annyira egyszerű, és ha bedobod ezt a gyűlöletbombát, akkor az meg fogja mérgezni a közeget. Tehát ezt nem tudsz, azért, mert nem tudod, tehát hogy aki nem úgy gondolkodik, mint te meg én, az nem fog tudni ide rakni egy izét, mert mi ide tudjuk rakni a munkáé. Ide akarnék kiük adni, hogy
szíthat nekem gyűlöletet egy... Tehát mondhatja nekem az Orbán, hogy utáljam a Sorost, meg utáljam a Juncker. Hát én nem fogom utálni. Attól inkább megnézem, hogy mit tett valójában. Majd én megítélem, hogy utálom kell, vagy sem. Alapvetően meg nem akarok senkit utálni. Na de én most már nem is magunkhoz, hanem a kedves nézőkhöz fogok szólni, és akkor erősíts meg. Hiába uszít engem gyűlöletre egy kormánypárt, hogyha én nem óhajtok gyűlölni, se Sorost, se Juncker, sőt még Orbán se óhajtom gyűlölni,
és szeretném, hogyha egy olyan vezető lenne, aki a te irányelveid szerint békén hagyna, szabadon hagyni, és keretfertétleteket biztosítana ahhoz, hogy szabadon és boldogan élhessek úgy, ahogy nekem tetszik. Persze addig, amíg a másiknak nem ártok, és a másik teritoriámból, szabadságában nem mászok bele. Reagálhatok én egy Facebook kommentre, aki engem rögtön lebuziz, csak azért, mert pink pólóba vagyok, rögtön elküld az anyámba, és köcsögöz,
mondom neki, hogy köszönöm szépen testvérem, hogy bemutatkoztál, köszönöm szépen, hogy megosztottad velem a véleményedet, neked is további szép napot. Reagálhatok így. Nagyon nehéz, de talán te is megtanultad ebben az elmúlt tíz évedben, hogy nincs más megoldás, csak azt a fajta isteni szeretetet, ezt a békés megnyugvást, ahogy te mondtad, elengedést közvetítem afelé is, aki hozzám gyűlölettel és uszítással jön.
Nem, lepattan. Ha azt mondom, hogy köszönöm szépen, megszűnik. Hogy én ezt javaslom, és akkor záratjuk ezzel a beszélgetést, és szerintem a harcos feminizmus pontosan ugyanerről szól. Nő meg férfi, tisztelem, becsülöm, szeretem, és akkor már nincs is, és akkor, és fölemelem, érten a nőt, de a nő is fölemel engem. Tehát nincs értelme különösebben harcolni a jogokért, csak szeretni kell. Mert jogunk van szeretni, és csak szeretni van jogunk, és ha szeretünk, akkor minden működik.
Akkor nem lesz kérdés, hogy mennyi fizetést kapsz, mennyit nem kapsz, elismer nekem vagy sem, ugyanannyi munkát végezzel, hogy sem. Tehát szeretni kell. Hát jól lenne ilyen világban érni, ezt én is ezt kívánom. De ezt mi csináljuk ezt a dolgot? Nem az Orbán Viktor, nem a Donált rám csinálja, hanem ezt mi csináljuk, ezt nekünk kell csinálni. És hova, melyik kamarában mondjam egy zászónak, de azt sem mondanám, hogy te mondanál a zászót, hogy a jó világ tőlünk lesz. Jó világ itt van, ettől az Istentől, aki nem engeli, hogy engem gyűlölet lesz í
ilyet rükknek és azt mondom inkább én építek egy szeretetteljes jó világot magamnak. Már ketten vagyunk már hárma vagyunk és ha ezt a riportot megnézik lehet hogy még sokkal többen lesz. Hát így legyen. Szép délelőttet nektek. Nézzétek meg többször is és gondolkozzunk és beszélgessünk és váljuk a kommenteket. Sziasztok.
NAMASTE